A VILÁGOM ÉS A RAJZAIM

A vizualitással kapcsolatban éreztem először, hogy egész életemben foglalkozni akarok vele. Amikor boldog voltam, rajzoltam, amikor szomorú, akkor is. Olyan világot teremthettem magamnak, amely számomra kényelmes. A külvilág nem volt az, ahhoz nehezen alkalmazkodtam, mert mindent túlságosan érzékenyen éltem meg, sok volt a zaj, az inger, és amikor hazaértem, a frusztrációmat rajzolással vezettem le. Gyerekként kutyákat és kutyafejű embereket rajzoltam. Néha úgy érzem, ezek voltak a legértelmesebb alkotásaim.

A ZENE ÖNISMERET

Anyám (Hernádi Judit – a szerk.) szerint előbb énekeltem, mint beszéltem. Ez szenzációsnak hangzik, de valójában minden gyerekre igaz. Viszont én olyan dalt énekeltem vissza – Édith Piaftól a La vie en rose-t –, amit anyám várandósan gyakorolt. A fülem érzékeny volt a zenére, felismertem, ha valami hamis, ha valaki eltéveszti a tempót vagy a tonalitást. Édesapám, Tarján Pál szintén zenész, operaénekes, mellette nyolc-tíz hangszeren játszik. Nekem az éneklés, a zene, a színpad legfőképpen önismeretet ad: meg kellett tapasztalnom a határaimat és a helyes arányokat ahhoz, hogy azt a hatást közvetíthessem, amit szeretnék.

TISZTA ÉLŐLÉNYEK

A kutyákat nagyon szeretem. ­Mindenhogyan tökéletesnek látom őket, mert lelkileg tiszták. Az ember viszont általában nem az: azzal, hogy nagyobb intelligenciát kaptunk, automatikusan sárosabbakká váltunk. Tisztelem azt a falkaszerű, összetartó erőt, amit az állatok képviselnek. Náluk farkastörvények uralkodnak, ezért nekem is meg kell tanulnom, hogy a kutyámat ne embergyerekként neveljem. Nem egyszerű, mert hajlamos vagyok ­elkényeztetni, tegnap például szűzérmét csináltam neki.

A LÉLEK TÜKRE

Mindig szívesen főztem, szerettem az ízeket, annyira ételcentrikus voltam, hogy az már kóros képet mutatott tízéves koromtól. Egész eddigi életemben küzdöttem azért, hogy az életmódomat rendbe tegyem. Tizenhat évesen kilencvenkettőről ötvenhárom és fél kilóra fogytam, és ezzel hosszú évekre hazavágtam az egészségemet. Azt gondolom, minden étkezési zavar komoly lelki sérülésre vezethető vissza, amitől az ember elveszti az arányérzékét és a mértéket, ezért most próbálom magamban feltérképezni, hogy annak idején mi mehetett félre, mi lehetett az a félelem, amit evéssel kompenzáltam. Néha egész jól haladok vele.

HOLLYWOOD TESTKÖZELBŐL

Tizenhét évesen egy évig volt szerencsém Kaliforniában tanulni. Amerikáról addig az ígéret földjeként vélekedtem én is, ahol majd megvalósulnak az álmaim, ehhez képest megtapasztalhattam, hogy ott sem minden fenékig tejfel, ott is akadnak súlyos problémák, például a kábítószerekkel, még a kortársaim­ között is. Az egyik drogfüggő fiatal srác olyan szintű műveltséggel rendelkezett, amilyennel soha nem találkoztam, például kívülről tudta Magyarország történelmét is… ­Remélem, azóta lejött a szerről, és jól van! Az ikonikus hollywoodi tájakat meg a turistalátványosságokat azonban nagyon élveztem, a filmstúdiók profik; elképesztő, ahogy az amerikaiak a show-bizniszhez viszonyulnak. Végtelen büszkeséggel töltött el, hogy a filmiparban sok a magyar, tehát hogy Magyarország nélkül az a Hollywood, amit ma ismerünk, egyszerűen nem létezne.

Fotó: Rosta Márk, Kovács Szilvi