Mesélj, kérlek, kicsit a gyerekkorodról!

Apukám munkája miatt nagyon sokat utaztunk. Egy olajcégnél dolgozott, sok külföldi kiküldetés adódott, és ő mindig élt a lehetőséggel. A nővérem Ománban született, én Londonban, az öcsém Milánóban. Harmadikos voltam, amikor hazaköltöztünk Ljubljanából, addig anyukám tanított magyarul írni, olvasni, és hazajártam különbözeti vizsgákat tenni.

És a neved? Hogyan lettél Michelle?

Szerintem anyukám fellelkesült, hogy nem otthon születek, így lehet különleges nevet adni, és neki ez tetszett a legjobban. Volt idő, amikor folyton el kellett magyaráznom, hogyan írjuk, és néha rosszul mondták be, például az egyik portugál versenyen úgy, hogy Gulyás Miguel. Csak néztünk egymásra a többiekkel, hogy ­hiszen a Miguel férfinév! Annyira vicces volt, a Migu becenév rajtam is ragadt. 

Mikor kezdtél öttusázni?

Hat évig szertornáztam, és amikor abbahagytam, megfogadtam, hogy olyan sportot fogok űzni, amely legalább olyan változatos, mint a szertorna, objektíven mérhető a teljesítmény, tehát nem pontozásos, illetve ahol bekerülhetek a nemzetközi élbolyba. Az öcsém került közel ehhez a sporthoz, ő úszott, futott, és mondta, hogy tizenegy évesen már lövészet is van, szerinte tetszene nekem. A futás egész jól ment, de úszni nem annyira szerettem, és úgy éreztem, nem is vagyok ügyes benne, de nagyon jó közegbe kerültem. Élveztem, hogy társaságban edzünk; a közös szenvedés és a sok program összeköti az embereket, a gyerekkori barátaim máig megmaradtak. De közben húztuk is egymást, bennem már akkor is erős volt a versenyszellem.

Örülök, hogy ezt mondod, mert sokak szerint a verseny nem gyerekeknek való.

Az a legjobb része! Nekem kell hogy tudjam, mire készülök. Ha nincs kitűzött verseny, amin indulni fogok, akkor sem vagyok link, akkor is végigcsinálom az edzést, de nem érzem ugyanazt a motivációt. Az apróbb célok is számítanak, kiskoromban is, ha rendeztek egy akár kisebb versenyt, az húzóerő volt számomra. Későn kezdtem az öttusát, de hamar felzárkóztam, mert mindig volt cél, és otthon gyakran dicsértek; ha egyéni csúcsot úsztam, velem örültek. A versenyzést lehet élvezni, megadja azokat az érzelmeket, amelyeket máshol az ember nem feltétlenül él át. Az egyetemi tanáraim is mondták, hogy sosem izgulok annyira, mint a többiek, és ennek nyilván az az oka, hogy nekem rendszeresen stresszhelyzetben kell teljesítenem. 

Mikor dőlt el, hogy az öttusa több lesz, mint hobbi?  

Talán amikor először értem el jó eredményt a felnőttek között, illetve amikor dobogós lettem egy világbajnokságon. Mindenbe maximális energiát fektetek, és ha látom, hogy nem érem el a kitűzött célt, akkor inkább váltok arra, aminek van értelme. Egyértelmű volt, hogy ha nem megy elég jól az öttusa, akkor inkább a tanulásra koncentrálok majd. A szüleim mindig fontosnak tartották, hogy ne csak a sporttal foglalkozzak, ők vettek rá, hogy erős középiskolába jelentkezzek, így kerültem a Szent István Gimnáziumba. 

Párizsba elkísért a családod? 

Hogyne! Óriási élményt adott nekik is, fantasztikus volt a hangulat Versailles-ban, és különleges lehetőség, hogy a helyszínen szurkolhattak nekem. A nővéremnek százkilencvenre ment fel a pulzusa, amikor futottam és lőttem, később látta az okosóráján. 

Egy olimpiai aranyérem mindenhogy hatalmas boldogságot adhat, de az előzmények után neked valószínűleg elégtétel is volt. 

Nehéz időszak állt mögöttem. A világkupa-sorozat kairói állomásán aranyérmes lettem, de utána jött a budapesti forduló, ami egyáltalán nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, ráadásul hazai közönség előtt történt. A szövetség, az edzők elvárták a jó eredményt, így sokkal inkább megviselt, hogy nem jött össze. Rengeteget kellett dolgoznom a pszichológusommal, ő kulcsszerepet játszott abban, hogy ne értékeljem túl a kudarcot, hogy megértsem, ez nem a világvége. És akkor jött a világbajnokság. Jó erőben voltam, mentálisan túltettem magam a dolgokon, és minden rendben is ment, de egy olyan lovat kaptam, ami nem volt hajlandó az együttműködésre. Egyet ugrottunk, és ennyi volt. Leszálltam róla, és végiggondoltam, lehet, hogy annyi a kvalifikációmnak, mert a szövetségi kapitány úgy határozta meg a válogatási elvet az olimpiai keretre, hogy igazából csak a világbajnokság számított. Jobban el tudtam volna fogadni, ha valamit én rontok el, de ha nem akar ugrani a lovam, azzal mit tudok kezdeni? A világbajnokságig csak nekem volt kvótám, ott szereztek még ketten, így lett három, de csak ketten indulhattak Magyarországról. Ezután jött a legmélyebb pont, a szavazás, hogy ki induljon Párizsban. A szövetségi kapitány nem engem javasolt, a szakmai bizottság nem tudott döntést hozni, végül az elnökség kilenc-kettő arányban mellettem szavazott. Azt hittem, jó, most megnyugszunk, és lehet készülni, de akkor lavinaszerűen elárasztottak az üzenetek, a negatív kritikák, hogy meg sem érdemlem, mit keresek én ott.
 

Nem lehetett egyszerű ezek után elindulni Párizsba.

Azt hiszem, végül pont ez segített abban, hogy fókuszált maradjak. Nagyon készültem arra mentálisan, hogy tényleg csak én legyek, és a feladat, maximum az edzőket engedjem be az aurámba. Életemben először flow-ba kerültem a verseny alatt. Minden sportoló ezt a flow-­állapotot keresi, mert akkor olyan, mintha magától menne a versenyzés. Én az egész olimpia alatt ezt éreztem. A versenyeken a felkészültség szinte mindenkinél egyforma, éppen ezért rengeteget számít a lelkiállapot. 

Kivéve a lovas számnál, mert ott még az is kevés. Hogyan érint téged, hogy megszűnik az öttusában a lovaglás?

Nagyon elszomorít. Annak ellenére, hogy voltak rossz élményeim a lovaglással, mégis az az önfeledt jó érzés jut eszembe, amikor egy idegen élőlénnyel húsz perc alatt összeismerkedem, megérzem azt, neki és nekem mi a jó iram, felmérjük a megfelelő ugrótávolságot. Amikor pedig vége, jó pályát teljesítettünk, és mindenki lelkesen tapsol, akkor igenis a ló is örül, meg én is nagyon boldog vagyok. Ez különlegesen jó érzés.

Eddig hogy oszlott el az edzések aránya? 

Hetente közel harminc órát edzek, négyszer kezdek úszással reggel, hatszor futok, háromszor-négyszer vívok. Lőni kétszer-háromszor szoktam, és persze amennyi lovaglás belefért.