Volt egyszer, hol nem volt, volt egy időszak az életünkben, amikor minden kimozdult a helyéből. Ez az időszak nem volt hosszú, de annál kibogozhatatlanabb, annál átláthatatlanabb. És mint ilyen, kedvezett az ügyeskedőknek, a hamiskártyásoknak, a zavarosban halászóknak – szóval azoknak, akik sok pénzt akartak bezsebelni abból, ami nem volt az övék. Na, be is zsebeltek.
Akkoriban történt, hogy mindenfélét adtak-vettek, egy egész hajógyárat például, meg egy komplett mozdonygyárat, nem beszélve cukorgyárakról, meg még sorolhatnám – hát el lehet képzelni, micsoda ciribuli volt mindenfelé. Az ember kapkodta a fejét, nem is nagyon hitte, amit látott, de aztán csak el kellett hinnie.
Én, vagyis mi voltunk akkoriban a derékhad. A gyerekeink többé-kevésbé már növögettek, a szüleink még bírták magukat, én még kettesével vettem a lépcsőket, és ha előttem volt egy pocsolya, nem cövekeltem le, nem kerültem ki, egyszerűen átugrottam. Bármilyen széles is volt.
A lap, ahol dolgoztunk, próbálta kikerülni a szirteket, ha megfeneklett egy-egy zátonyon, valahogy letornáztuk róla, de éreztük, hogy van valami a levegőben, csak azt nem tudtuk még, hogy mi. A kiadó, ami ott székelt fölöttünk, s amit a mi lapunk tartott el – lévén nagy példányszám, százezres olvasótábor, lehetett ránk alapozni –, már rég nem volt mindenható, mint ahogyan addig elhitette magáról. De a sokat megélt sajtóházban mintha minden maradt volna a régiben. Az emeletek között fáradhatatlanul járt a páternoszter, beléptek a fülkéjébe az emberek, és kiléptek a fülkéjéből, de ott volt a levegőben, hogy bármikor megállhat. Akár két emelet között is. Na, akkor mi van…?
És volt egy nap, amikor majdnem megállt az örökmozgó. Egy küldöttség érkezett a szerkesztőség folyosójára. Kosztümös hölgyekből állt, a nőszövetséghez tartozó aktivistákból. A régi világban funkcionáriusoknak nevezték az illetőket. Azért jöttek, hogy átvegyék a lapot. És joggal, mert ők voltak a cégtulajdonosok, övék volt a név: Nők Lapja. És akarták, ami az övék. És akkor összejöttünk a főszerkesztői szobában, aki nem fért, az ott tolongott a folyosón, és az összegyűlt szerkesztőség egy emberként azt mondta: Nem! Nem adjuk!