Egy kislány balettozni indul a szülővárosában, Győrben. Markó Iván és társulata a csúcson van éppen. Veronika is balett tagozatra jár. Nagyon élvezi, és tudja, hogy szerencsés: a nyolcvanas években nem volt mindenhol táncoktatás. A felvételi kemény, bent maradni még nehezebb: a Győri Balett táncosai előtt kell vizsgázni, és bizony rostálják is ki a gyerekeket rendesen. Az út nehéz, de Veronika állja a sarat. Közben meg legbelül érzi, nem biztos, hogy balettművész lesz.
– Középszerű diák voltam: ­alkatilag nem vagyok hajlékony – mondja. – Ahhoz, hogy össze­jöjjön a spárga, vagy magasra tudjam emelni a lábamat, nagy erőfeszítés kellett. Nyolcadikra eléggé elfáradtam, magamtól abbahagytam a balettot. Viszont ezek az évek rengeteget adtak a személyiségfejlődésemhez, nem cserélném el őket semmivel. A szorgalmat, kitartást, alázatot, fegyelmet mind itt tanultam, és mindez az életem többi területén is hatalmas segítséget nyújtott.
A négyes-ötös tanuló lányt szülei – a könyvelő anya és a mérnök apa – mégsem gimnáziumba, hanem szakközépiskolába járatják, mondván, ha nem jön össze a továbbtanulás, legyen szakmája. ­Veronika gyors- és gépírás, idegen nyelv vonalon megy tovább. Közben szertornázik és lovagol, díjugrató versenyeken is részt vesz.

Tanítványból tanár

Aztán mégiscsak diplomát szerez, már az ország másik végén. A nyíregyházi tanárképző főiskola magyar, valamint gyors- és gépírás szakát végzi el. Utóbbiból annyira jó, hogy versenyeken is dobogós helyezéseket ér el. És annyira élvezi a főiskolát, hogy ott marad. Először óraadó tanár, de hamar státuszt kap, és kutatni kezd.
– Gyökeret eresztettem Nyíregyházán – meséli –, édesanyám nagy bánatára. De nagyon megszerettem a főiskolát, és az ottani tanárok is engem. Különösen Révay Valéria nyelvtörténész karolt fel. Akárha a pótanyám lenne, úgy gardírozott. Majd az akkori gyors- és gépírás tanszék oktatói vettek szárnyaik alá. Akkoriban nehezebb volt elhelyezkedni – ma már persze két kézzel kapkodnak a tanárok után. Ezért nagy szó volt, hogy egy főiskolán lehetek oktató.
Veronika nem bánta meg, hogy maradt. Nagyon szeretett tanítani. Kedves volt, de nem lágyszívű.
– Nem tudtam kibújni a bőrömből, soha nem voltam szigorú tanár. Mindig a személyiségemmel együtt voltam pedagógus. Sokan­ gondolták rólam, hogy ha ilyen kedves vagyok, akkor nálam biztosan mindenki ötöst kap… Nos, el kell árulnom, hogy buktattam is. De ezt is lehet emberségesen csinálni, úgy, hogy nem alázom meg a tanítványokat.
A „főiskolán kívüli életét” lovas terápiával kezdte. Ez volt az első olyan tevékenysége, amelynek a segítségével tényleg rálelhetett a segítő útra. Összekapcsolódott a hivatásában a gyermekkori és a fiatal felnőtt kori lovas énje. Néhány évig a főállása mellett végezte a lovas terápiát.
– Persze iszonyú energiákat igényelt. Volt, hogy hétfőtől vasárnapig dolgoztam. Visszagondolva nem is tudom, hogy bírtam. Valószínűleg úgy, hogy tiszta szívemből csináltam. Végül egy jogszabályváltozás húzta keresztül a terveimet: úgy megbonyolódott a praxis, hogy be kellett fejeznem. Megviselt, hogy néhány évre elvesztettem a segítő énemet.

Minden összeér

Már a lovas terápia is sokat segített a gyerekek nyelvi fejlődésében. A nagymozgások – a lovaglás is – mindig visszahatnak a finommozgásokra: a beszédre és az írásra. De a Betűbalettnél vagy a felsősöknek tartott tízujjasgépírás-­oktatáson – az integratív diszlexiaterápiában – már maguk a gyerekek végzik ezeket a mozgásokat. Itt aztán minden összeért: a balett, a gépírás és a magyar nyelv.
– Olyan szerteágazó gyökerekkel indultam az életemben, és ezek látszólag egymástól annyira távol esnek… – mondja Veronika. – És most, a negyvenes éveim elején, olyan szépen összeállnak újra! Innentől a fa már ki tudja hajtani a koronáját és a virágait is.
Szakterülete a pszicholingvisztika volt a doktori iskolában, ahol Gósy Máriának köszönhetően kezdett el beszédészlelési zavarokat vizsgálni (ma már ismert, hogy a „diszes” gyerekek ebben javarészt érintettek). Nem kell megijedni a szótól: a tudományág a nyelvhasználat pszichés és mentális hátterét kutatja. És azt is, hogy amiként a nyelvet használjuk, abban is tükröződik a személyiségünk. Röviden úgy lehet meghatározni: azzal foglalkozik, mi történik az emberben nyelvhasználat közben. Ha belül zavar támad, hamar megjelenik a diszlexia és a diszgráfia, vagyis az olvasás és az írás problémái.
Míg régen a diszlexiásokra és diszgráfiásokra ráfogták, hogy pusztán rossz tanulók, ma már a közvélemény ismeri és elfogadja a diagnózist. Veronika azonban rávilágít, hogy egyre több a diszlexiás és diszgráfiás gyerek. Jó lenne mindezt az okostelefonokra és a képernyős kütyükre fogni, de a helyzet ennél összetettebb. A mozgáshiányos életmód, de még a gének is okozhatják, vagyis sokszor öröklődik is. Ami viszont jó hír: bizonyított, hogy fejlesztéssel nagy eredményeket lehet elérni. A mozgás és a nyelv kart karba öltve jár.