„A gyermek a jövő.” Azt hiszem, erre a mondatra minden szülő habozás nélkül rábólint, az azonban, hogy ebből az állításból mi következik, már korántsem ennyire egyértelmű. Talán soha nem vette körül ennyi szorongás és ennyi bizonytalanság a szülői szerepet, mint manapság. Még világra sem jöttek a gyermekeink, mi már azon morfondírozunk, mi lenne számukra a legjobb, hogyan rendezzük úgy az életüket, hogy a lehető legsikeresebben haladhassanak előre. Az iskola, sőt gyakran már az óvoda kiválasztását is több hónapos tervezés, utánajárás előzi meg. A legjobbat szeretnénk adni a gyerekeinknek, egy olyan világban, melyben jövőkutató szakemberek sem tudják megjósolni, mit hoznak a következő évtizedek. 

„Csak azt szeretném, hogy boldoguljon majd az életben” – mondta egy aggódó édesanya a minap, amikor a gyereknevelés nehézségeiről beszélgettünk. Hogy ez pontosan mit jelent? Legyen sikeres, építsen karriert, és lehetőség szerint jusson előbbre, mint a szülei. Ezernyi elvárás, ám az odáig vezető út tele van ismeretlen tényezőkkel. Olyan ez, mintha egy nagyrészt hiányos térképen igyekeznénk eljutni egy pontosan nem meghatározott célállomásra. Lássuk be, nem könnyű feladat. De mikor lett szülői létünknek ennyire központi kérdése gyermekeink jövője? 

SZÜLŐK VERSENYE

Az elmúlt években elképedve néztem a közösségi mé­diá­ban a „szuperanyák” térhódítását. Ők azok, akiknek az élete a gyermekeik körül forog. Nap mint nap magazinba illő uzsonnásdobozokat készítenek össze a csemetéiknek, melyek a legmodernebb táplálkozási tanácsoknak megfelelő arányban tartalmazzák a kizárólag egészséges ételeket, gusztusos kis fakkokba rendezve. Délutánonként különórák hada következik, és még este is van idejük szellemes, érzelmiintelligencia-fejlesztő beszélgetéseket folytatni megfáradt gyermekeikkel. A „szuperanyák” mint jelenség érdekes képet fest korunkról. Bár mindig is voltak olyan szülők, akik a gyermekeiken keresztül élték az életüket, manapság a szülői szerep identitásunk talán legfontosabb részévé vált. Ha feltesszük magunknak a kérdést, kik is vagyunk valójában, szülőségünk egészen biztosan ott szerepel az első két, maximum három gondolat között. A gyermek fontos, és nemcsak önmagában, hanem azért is, amit nekünk jelent – és itt nem csak az érzelmi jelentőségről van szó. A gyerek fontos, mert értelmet, célt ad az életünknek, általa és rajta keresztül nyer igazolását létezésünk. A közösségi média egyrészt leképezi világunkat, másrészt viszont ráerősít a trendekre, formálja az életünket. Minél többször látjuk magunk előtt a szülői szerepet piedesztálra emelő tartalmakat, annál inkább érezzük majd a kényszert, hogy le ne maradjunk, hogy mi is kiemelt figyelmet fordítsunk a gyerek neveléséhez kapcsolódó minden mozzanatra. Lehet, hogy egyébként teljesen elégedettek lennénk a körzetes iskolával, ám ha azt látjuk, hogy más szülők egy álló évig látogatták a különböző iskolákat, és Excel-táblázatba foglalták a pró és kontra érveket, szinte biztosan megemelkedik a szorongásszintünk, mert úgy érezzük, nem jártunk el kellő körültekintéssel, sőt félvállról vettük gyermekünk jövőjét.

A GYEREKEM ÉN VAGYOK

A világ hat ránk. A hatás néha pozitív, ám sok esetben kifejezetten kedvezőtlen. Különösen akkor válunk kiszolgáltatottá a gyerekneveléssel kapcsolatos nemkívánatos külső hatásoknak, ha identitásunk túlságosan a gyerek köré szerveződik. Itt nem arról van szó, hogy a gyerek ne legyen életünk egyik legfontosabb szereplője, de attól óva intenék mindenkit, hogy a szülői szerep adja létezésének kizárólagos értelmét. Ha ez történik, az sokkal többet árt – nem csak a gyereknek –, mint amennyit használ. Ebben az esetben ugyanis elveszítjük a könnyedséget, a spontaneitást és azt a képességünket is, hogy figyelembe vegyük a gyerek adottságait és igényeit. Ha a szülőség az egészséges szintnél jobban felértékelődik az életünkben, akkor egyre görcsösebbé válunk, hiszen a legapróbb döntésnek is hatalmas súlya lesz. Ez egy idő után oda vezet, hogy elhangolódunk a gyerekünktől, külső elvárások és belső szorongások kezdik irányítani a reakcióinkat. Felülünk trendekre, és minden fontosnak feltüntetett tevékenységet görcsösen igyekszünk belepasszírozni a gyerek napi programjába. Az egypólusú identitás kiszolgáltatottá tesz, hiszen önbecsülésünk forrásává kizárólag az adott szerep válik. Ez a szülői szerep esetén a legveszélyesebb, hiszen itt a gyerek „szállítja” a muníciót önbecsülésünk megőrzéséhez és építéséhez egyaránt. Ahelyett, hogy mi támasztanánk a gyereket, ő támaszt minket. Teljesítménye a mi teljesítményünk lesz, eredményei a mi eredményességünk bizonyítékai. Ahhoz, hogy ezt a könnyen kialakuló csapdahelyzetet elkerüljük, időnként érdemes megkérdezni magunktól: ki vagyok a gyermekem nélkül? Bár a kérdés provokatívan hangozhat, jó, ha találunk rá választ. Kahlil Gibran libanoni születésű amerikai író, költő sorai talán eligazítanak és rávilágítanak a lényegre:

„Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.

Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.

Általatok érkeznek, de nem belőletek.

És bár véletek vannak, nem birtokaitok.”

Gyermekeink önálló identitásának kialakulásához bizony határokra van szükség. Érezniük kell, hogy bár mérhetetlen szeretet és kellő gondoskodás veszi körül őket, nem váltunk velük eggyé, és tőlük sem várjuk, hogy eggyé váljanak velünk. Csak az egészséges határok megtartása segítheti a gyerekek önálló személyiségének kialakulását, ami pedig alapja lesz annak, hogy felnőve tényleg boldoguljanak majd az életben.