Nők Lapja: Útközben gondolkodtam azon, hogy megtréfálom, és azzal kezdem, hogy a hangjáról kérdezem.
Hegyi Barbara: Régen mindig arról kérdeztek, és ma se tudok rá mást mondani. Kislánykoromban gégésztől gégészig vittek miatta, az osztálytársaim pedig sokat röhögtek rajtam. A gégészek azt mondták, a pubertáskorral majd kinövöm. Így, ötvennyolc évesen talán már kijelenthetem, hogy tévedtek.
Úgy értettem, hogy az interjúkban még évtizedek után is állandó téma a hangja, és kíváncsi lettem volna, összeomlik-e, ha én is ezzel indítok.
Szerintem már nem tud olyat kérdezni, amitől összeomlanék. Persze nem szeretném önt alábecsülni.
Akkor azt árulja el nekem, milyen élmény a Nők Lapja címlapján szerepelni.
Az, hogy szakmai kérdésekben nyilatkozom, természetes, de nincs bennem igény arra, hogy a sajtót jópofa történetekkel szórakoztassam. Nem akarok mindenáron szerepelni az újságokban. A Nők Lapja viszont más. Olyan értéket képvisel, ami egyedülálló, és különböző generációkhoz szól, ráadásul a címe ellenére forgatják férfiak is. A Nők Lapja címlapján megjelenni végtelenül megtisztelő.
Ahogy a régi újságok adatbázisában olvasgattam önről, találtam egy cikket 1993-ból. Az Ifjúsági Magazinban egy rockzenésztől megkérdezték, melyik magyar színésznővel mutatkozna kéz a kézben, és azt felelte: „Hegyi Barbara, Hegyi Barbara, Hegyi Barbara.”
Nahát! Ezt felemlegethetnénk majd a cikkben, hogy javuljon az ázsióm. Kíváncsi lennék, most mit mondana. Azt az öreg nénit már nem kérném, köszönöm, inkább cseréljünk?
Ezekre az évekre hogyan emlékszik vissza? 1992-ben jött haza Los Angelesből, ahol a Lee Strasberg nevű színiiskolában tanult.
1989-ben fejeztem be a főiskolát. Az édesapám operatőrként dolgozott, és akik engem felvételiztettek, ismerték Hegyi Barnabás nevét. Egyszerűen szükségem volt arra, hogy tudjam, alkalmas vagyok-e a pályára, vagy csak az apám miatt vettek fel, szánalomból, annak ellenére, hogy pocsék hangom van. Ezért mentem el Los Angelesig, kíváncsi voltam, hogy akik semmit nem tudnak rólam, mit szólnak hozzám. Tehát a kényszerességem hajtott, hogy nagyobb magabiztossággal folytathassam a pályát.
Los Angeles milyen volt 1992-ben?
Meleg. Harminc fokok voltak, ezért az iskolát meg a buszt is tizenhat-tizenhét fokra hűtötték, amitől nagyon fáztam. Úgyhogy Los Angeles-szerte egyedül én utaztam sapkában és kesztyűben a buszokon, abban ültem az iskolában is.
Ön szerint a Nők Lapja hetvenöt éves története alatt mikor lehetett a legjobb a nők helyzete?
Most sokkal jobb, mint eddig bármikor. Noha még mindig nincsenek egyenlő fizetések, még sok a lemaradás, és sajnos még vannak, akik a nőt másodrendű állampolgárnak tekintik, de összességében több területen nagyot léptek előre a korábbi évtizedekhez képest. Sokat változott az idősebb nők megítélése is.
Nemrég meghívták önt egy beszélgetésre, ahol a változókor volt a téma. Akkor a szociálpszichológus Szvetelszky Zsuzsa azt mondta, napjainkban egyre jellemzőbb, hogy az erejük teljében lévő, ötvenes hölgyek váltanak, változtatnak, komoly döntéseket hoznak. Az ön életében is történt nagyobb horderejű változás?
Nagy változtatásra nem volt szükség, mert elégedett voltam az életemmel. Persze folyamatosan változom én is, csak nálam a folyamat arról szól, hogy próbálom ellensúlyozni az amortizációt. Az első sokkot az jelentette, hogy romlott a látásom, jött a szemüveg, semmi baj, de aztán eljutottam odáig, hogy nélküle szinte már vakoskodtam. Tavaly megműttettem a szememet, és most újra jól látok. Próbálunk visszakapni valamit abból, amit valaha a magunkénak tudhattunk.
Negyvennégy évesen kezdett robogózni.
Azt a kényszer szülte. Felújították a Margit hidat, és hogy a Vígszínházhoz Budáról ne kelljen nagy kerülőt tennem, elmentem robogóval a Margit hídig, ott áttoltam, és gurultam tovább. A férjem, Zorán frászt kapott tőle. Pedig ha nőnek vagyok öltözve, tele színes holmikkal, kilógó szőke hajjal, nagy ívben kikerülnek az autósok, tehát annyira nem is veszedelmes.
Nekem úgy tűnik, könnyen kilép a komfortzónájából. De azért érdekelne, hogyan élte meg, amikor a Lumpáciusz Vagabundusz című darabban lelógatták a magasból.
Tíz méter magasról ereszkedtem le, fejjel lefelé, és közben pörögtem. Eleinte nem tűnt jó ötletnek, utána viszont örültem, hogy meg tudtam csinálni.
Pedig tériszonya van.
Igen. 2009-ben részt vettem egy expedíción a Mount Kenyán – az Egyenlítőn van, szemben a Kilimandzsáróval –, megmásztuk az ötezer méter magas hegyet, hogy elhelyezzünk egy táblát Teleki Sámuel emlékére. Három nap alatt értünk fel. Az utolsó etaphoz hajnalban, még sötétben indultunk, és bármennyire furcsa, a csúcs előtti utolsó tíz-egynéhány métert nem tudtam megtenni, olyan tériszonyom volt. Úgy éreztem, le fogom vetni magam, vonz a mélység. Szörnyű volt. Leguggoltam egy szikla mögött, és ott vártam, hogy a többiek visszajöjjenek. Ehhez képest az, hogy a színházban felhúznak a kötélre, és a magasban várom a végszót, kevésbé jelentett kihívást. De kaland az élet, később jó ezekre visszaemlékezni. Azt is élveztem, amikor a rendező Mészáros Mártával Kirgizisztánban forgattam.
Egyszer úgy fogalmazott, hogy az volt a kedvenc forgatása, mert új kultúrával találkozott. Mire gondolt?
Emblematikus esemény volt például a vacsora, ahol közösen meg kellett volna ennünk egy birkaszemet, mert a barátság abban testesül meg. Arra nem bírtak rávenni. De lovagoltam szamáron, és meglátogattunk egy fantasztikus tavat is. Az Iszik-köl száznyolcvan kilométer hosszú, viszont nincs rajta semmilyen hajóforgalom, mert a kirgizek úgy tartják, hogy szent tó, és alatta létezik egy város, amelynek a lakóit az Isten megbüntette, és elárasztotta vízzel.
Chile mit jelent önnek?
Anyám ott született. Mindig gondolkodunk rajta, hogy egyszer megnézhetnénk, de nagyon messze van…
Azt képzeltem, hogy már voltak ott.
Tulajdonképpen már nincs ott senkink, huszonnégy lehettem, amikor a nagymamám meghalt. A nagyszüleim válása után két gyerek vele maradt, a másik kettő – köztük anyám is – a nagyapámmal útnak indult. Mexikóban is éltek egy kicsit. Úgy jöttek haza 1945 után, hogy egyik gyerek se beszélt magyarul, egy év alatt kellett megtanulniuk a nyelvet.
