A kerek vagy fontos születésnapokat úgy huszonöt éves korig ünnepeljük önfeledten, utána kis üröm vegyül az örömbe, hogy múlik az idő. Különösen a nők szomorkodnak, titkolják az aktuális számot, mert a harminc meglegyint, a negyven arcul csap, az ötven már egyenesen földbe döngöl. A többség fáradhatatlanul gondoskodik a családtagok szülinapjáról, meglepetéseken töri a fejét, tortarecepteket búj, zsúrokat szervez, a sajátján meg csak valahogy essen túl. Mégsem jó így, mert marad valami csalódottság, hiányérzet. 

Első lépésnek megteszi, ha bevezetjük a szülihetet. Mi a gyerekekkel kezdtük, mondván, a szülinap olyan rövid, vigadjunk inkább egy hétig! Ilyenkor az ünnepeltnek nem kell házimunkát végeznie, az ő kedvenceit főzöm, régen ő választott mesét és hétvégén programot. Egy idő után rájöttünk, hogy ez a felnőtteknek is jár, és a házimunkát én nyilván nem úszom meg, de már az is boldogság, hogy a saját kedvenceimet főzhetem, és hogy mindenkitől jut nekem egy kis extra kedvesség. A negyvenedik szülinapomhoz közelítve vérszemet kaptam, azt mondtam, kell egy egész év, és ezt idén is tartom; január óta folyamatosan mondogatom, hogy idén leszek ötven. Ezzel magamnak teszem a legnagyobb jót, mert figyelek önmagamra. Elmentem az összes fontos szűrővizsgálatra, fokozottan ügyelek a táplálkozásra és a mozgásra, de az alvásra és a pihenésre is, és próbálom előrébb sorolni a saját jóllétemet. Persze a napját is tervezem már, hétfő lesz, szóval szabadságot veszek ki, kirándulni szeretnék, és este túrós tésztát enni. 

Mindenkinek jár, hogy méltón megünnepelje a mérföldköveit, de ehhez elengedhetetlen, hogy közöljük a vágyainkat a környezetünkkel, mert senki sem gondolat­olvasó. Az egyik nagy, táncos bulit szeretne; a másik kettesben elköltött vacsorát; a harmadik csak otthon lazulni; és ezek nem cserélhetők fel! Akik pedig azt kérdezik, mégis mit ünnepeljenek ötven-, hetvenöt vagy épp kilencvenévesen, azoknak üzenem, örüljünk, hogy itt vagyunk, hogy élünk és öregszünk.