Szereted a kort, amelyben élsz és alkotsz, vagy lenne benned elvágyódás egy másik érába?

Nincs bennem elvágyódás. Az előttem járó két nemzedéket mélyen trau­matizálták a háborúk, a nélkülözés. Én a felnőtt életemet békében éltem le, ez már önmagában nagy ajándék, amit a mostani, a közelünkben és távolabb is zajló háborúk még egyértelműbbé tesznek. Mindig van persze ok az elégedetlenségre, és nyilván ennek az időszaknak is megvannak a komoly nehézségei, de az írás lehetőséget ad mindezek végiggondolására. Nőként nem minden időszakban tudtam volna íróként kiteljesedni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy most ideális a helyzet, hanem azt, hogy szerintem nem érdemes azon töprengeni, mikor mi volt jobb. Inkább arra próbálok koncentrálni, hogy a saját lehetőségeimből, a számomra adatott időből hozzam ki a maximumot.

Hasonló, mégis más kérdés: szülőként mit gondolsz, jó ma gyereknek lenni? 

Sok szempontból nehezebb, mint nekünk volt, mert bonyolultabbá és átláthatatlanabbá vált az élet. Az én gyerekkoromban világosabbak voltak a keretek. Nem voltak nagy társadalmi különbségek, és a családi szabályrendszerek sem tértek el nagyon egymástól abban a környezetben, ahol nevelkedtem. Most teljes a zűrzavar, nincsenek világos, egyértelmű határok, és a gyerekeink egymással szöges ellentétben álló értékrendekkel szembesülnek. A digitális kor veszélyeit emlegetni szinte már közhely, de az is súlyos probléma, hogy a mostani gyerekek egy melegedő, szennyezett, beteg bolygóra születtek. Szerintem már kicsi korban meg kell nekik tanítani a környezettudatosságot és az élő környezet tiszteletét. 

Te hogyan látod, mit ad ma az embernek az irodalom, és ez hogyan változott az elmúlt évtizedekben?

Harmincöt éve publikálok, azóta kongatják folyamatosan a vészharangot. Időről időre bejelentik, hogy a nyomtatott könyveknek befellegzett, aztán kiderül, hogy mégsem. A világjárvány alatt elindult valamiféle visszaegyszerűsödés, mintha rájöttünk volna, hogy a saját életünket nehezítjük meg a sok bonyolult, praktikus kütyü használatával.­ Az Y és a Z generáció körében is megfigyelhető valami fogyasztás­ellenes, puritánabb attitűd, lassításra és természetességre törekvés. Az olvasással a régi életünket hódítjuk vissza, amikor még volt kanapén üldögélés, fűben heverés, amikor volt idő rá, hogy egy könyvet felütve órákra átlépjünk egy másik világba. Mély meggyőződésem, hogy enélkül nem is lehet egészségesen és kiegyensúlyozottan élni, mert a léleknek is levegőre van szüksége. A felszínes jelenlét és instant fogyasztás persze nem kedvez a minőségi irodalomnak. A mostani kor a rövid távú életstratégiáknak kedvez, és mindenben azonnali visszajelzésre vágyik. Lájkra, az éhség csillapítására, a vágy kielégítésére, lehetőleg rögtön. Pedig a várakozás, a vers kiérlelése, az étel elkészítésébe fektetett idő, a szerelem lassú kibontakozása mind-mind hozzáad az életünkhöz, nem pedig elvesz belőle. Én a befektetett idő híve vagyok: a lassú, gyönyörteli olvasásé, a szemlélődésé. Az irodalom abban segít, hogy megértsük, nem vagyunk egyedül a történeteinkkel. Jobban el tudunk igazodni a világban, ha olvasunk.

Tehát nem vagy pesszimista az irodalom jövőjével kapcsolatban?

Ha a tömegfogyasztásra szánt irodalom boldoggá teszi az embereket, akkor nem beszélhetünk az irodalom haláláról, elvégre sokan olvasnak. A minőségi irodalom energiabefektetést kíván, nem mindenkinek való. De van egy stabil, szűk réteg, amelyik ezt keresi. Nem vagyok borúlátó, mert olvasók voltak, vannak, lesznek is, és a fontos művek továbbra is megszületnek, ha pedig megszületnek, lesznek olvasói ezeknek is.

Női szerzőként hogyan hatottak rád az olyan meghatározó társadalmi folyamatok és mozgalmak, mint például a női egyenjogúságért való küzdelem, a feminizmus, vagy épp a metoo-mozgalom?

Az egész irodalmi pályámat végigkísérte a női szerzőség kérdése. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején sokkal rosszabb volt a helyzet az irodalomban. A magyar társadalom sok szempontból le van maradva, és sajnos az utóbbi években vissza is léptünk bizonyos területeken. A családon belüli erőszak szerintem még mindig nincs megfelelően kezelve. Én magam is éltem bántalmazó kapcsolatban, és tapasztaltam, mekkora a tudatlanság. A bántalmazók sokszor nem rossz arcú izompacsirták vagy sötét alkoholisták, hanem igen kedves, barátságos fickók, a szomszédok és az óvó nénik kedvencei, akiknek mindenkihez van egy jó szavuk. Csak éppen fenyegetik, terrorizálják, manipulálják, ütik a párjukat. Ideje lenne végre világossá tenni mindezt! A metoo-mozgalom sajnos nem hozott kellő eredményt, azaz alapvető szemléletváltást, mert a társadalom sajnos nem volt kész erre az öntisztulásra. Gyakoriak az áldozathibáztató szólamok, és valljuk be, ha valaki elsüt egy rasszista viccet, az kulturált emberek körében már ciki, de ha, mondjuk, a szőke nőkön élcelődik, az továbbra is szalonképes. Ha pedig valaki ezt szóvá teszi, az humortalan, kötekedő. Még nőktől is hallottam olyan butaságot, hogy a me too „kiherélte” a férfiakat. Az ég szerelmére! Szerintem a férfiak nagy része nem ért ezzel egyet, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a túlzásokról és a visszaélésekről van szó. 

Fontos, hogy egy író, költő férfi vagy nő? 

Maga az írás szerintem androgün tevékenység. Amikor írok, akkor nem nőként vagy férfiként teszem ezt. Az irodalompolitika, az irodalomszerkezet egészen más kérdés. Egy férfiközpontú, tekintélyelvű társadalomban az irodalom is férfiközpontú, a kuratóriumokban javarészt férfiak ülnek, és a férfiak teljesítménye jóval nagyobb elismerést és publicitást kap. Én sokat olvasok fel külföldön a lefordított könyveim­ miatt, és érzékelem, hogy itthon még mindig mekkora aránytalanságok vannak irodalmi téren. Nyilván igaz ez a tudományra és egyéb területekre is, de én a saját tapasztalataimat érzékelem elsősorban. A tankönyvek is azt tükrözik, hogy az irodalmat alapvetően férfiak művelik, a nők – kevés kivételtől eltekintve – többnyire múzsaként jelennek meg. Ezt a mélyen gyökerező, az oktatás által is tükrözött hiedelmet nehéz felülírni.