A Nők Lapja már-már nemzeti intézmény, és belelapozni egy-egy régi lapszámba felér egy időutazással. Megelevenednek a betűk, a képek, és anyáink, nagyanyáink,­ dédanyáink jutnak eszünkbe, ahogy belefeledkeznek az újságba, vagy talán éppen nekünk olvastak fel belőle mesét. Ha belemerülünk a sok-sok évnyi anyagba, kirajzolódik előttünk az is, melyik korban mit vártak el egy nőtől, milyen szerepekben és hogyan kellett helytállnia. A médiumok által közvetített ideált persze legtöbbször nem úgy kell elképzelni, mint valamilyen felülről jövő, változatlan, önmagában érvényes létezőt. Az mindig függ a közönségtől is. A modellnyújtó funkció csak addig működőképes, amíg az ideál még összeegyeztethető a valósággal a befogadó fejében.  

Dolgozni vágyó asszony

A Nők Lapja az Asszonyok utódaként jelent meg 1949-ben, a kommunista hatalomátvétel után, és gyakorlatilag egyedül maradt meg női lapként, mellette a frissen induló, csak ruhákkal foglalkozó Ez a Divattal. Nem meglepő, hogy a nő elsődlegesen ebben az időszakban mint a szocializmust építő munkás jelent meg. A címlapok legtöbbje vidám földműves asszonyt, traktoros nőt, rendőrnőt ábrázolt, vagy valamilyen politikai eseményt, mint a május elsejei felvonulás. Az egész női élet a munka köré rendeződött, legalábbis így kívánta, ezt állította be követendő példának a párt. Egy szerkesztői üzenetben „dolgozni vágyó asszonyról” esett szó, akit férje nem akar munkába engedni, neki a szerkesztők a következőt tanácsolták: „Azt írja, hogy férje gyűlésekre jár, tehát bizonyára haladó gondolkodású embernek vallja magát. Épp ezért meg kell értenie, hogy a feleségének is joga van a munkához, még ha két gyermek anyja is. Nyugodtan adja a gyermekeket bölcsődébe, azokat éppen azért létesítették, hogy az anyák tanulhassanak és dolgozhassanak. (…) Családi életük csak úgy lesz zavartalan, ha egyenrangúak társadalmi munkában is, s ha a férj minden problémáját meg tudja beszélni feleségével.”

Még az egészségről, szépségről is a munka aspektusában esett szó: „Az egészség megőrzése mind a család, mind a társadalom szempontjából igen fontos. (…) A haj tisztántartásához nyolc-tíz naponkinti fejmosás szükséges. (…) Dolgozó nőnek a legalkalmasabb a rövid haj, melynek ápolása könnyebb, mint a félhosszúnak.” Vagy: „A nap és a szél kiszárította ennek a menyecskének a bőrét. Jólesik a zsíros pakolás, a gyógyító kvarcfény” – írják egy kozmetikai szalonnal kapcsolatban egy vasipari dolgozókról szóló riportban. 

Kezdetben kevés volt a világsztárokról szóló pletyka, hír az újságban, de ami megtalálható volt a Nők Lapjában, arról általában elmondható, hogy nem jó fényben tüntette fel a nyugati hírességeket. A Tudósítás a cannes-i filmfesztiválról című, 1956-os írásban például arról van szó, hogy Rainier herceg tulajdonképpen csak azért vette el Grace Kellyt, mert a monacói kaszinó rosszul ment, és igazából egy szegény francia színésznőbe volt szerelmes.

Takarékos vagy takaros?

Az 1956-os forradalom után a lap néhány hétig nem jelent meg – ez volt az egyetlen ilyen alkalom hetvenöt év alatt –, 1957. január 31-én
aztán a Magyar Nők Országos
Tanácsának programnyilatkozatával indult újra. Az írásból kiviláglik, hogy a sztálinista erőltetett emancipáció bizony újragondolásra szorult. „Mit akar a nőmozgalom?? Meg kell teremteni a családi élet megjavításának anyagi és erkölcsi feltételeit. Ezért az édesanyák kapjanak meg a társadalomtól a lehetőségekhez képest minden segítséget ahhoz, hogy legnemesebb hivatásuknak, gyerme­keik nevelésének minél többet szentelhessenek erejükből, idejükből. (…) Azok az asszonyok, akik továbbra is folytatni kívánják foglalkozásukat, ne kerüljenek semmilyen tekintetben sem a férfiakénál hátrányosabb helyzetbe.” 

A címlapok egyértelműen konszolidálódtak, politikailag semlegesekké váltak, és nagyrészt szép embereket, csendéleteket, esetleg színészeket ábrázoltak. 

A divatrovat, pontosabban „Az öltözködés iskolája” nagyobb terjedelmet kapott, és arról beszélt, hogy ne másoknak, hanem magunknak és a férfiaknak öltözzünk, illetve ne kövessük mindenáron a divat pillanatnyi furcsaságait, túlzásait. Íme, egy felháborodott üzenet 1957 februárjából: „Vajon melyikünket (kevés pénzű, takarékos dolgozó nőt) ne fogott volna még el a bosszúság, ha szemmel láthatóan gazdagon öltözött, felcicomázott, mégsem elegánsan ható nő került az utunkba?” 

Az 1960-as évektől politikai enyhülés következett be, a hatalom és a társadalom között valamiféle konszenzus volt kialakulóban. Ez a sajtóban is nyomot hagyott. A Nők Lapja sokat foglalkozott a nőkérdéssel, és igyekezett a női érdekeket képviselni. Számtalan cikk jelent meg például az óvodai helyhiány csökkentéséről. A Négyszemközt a nőorvossal címmel megjelent cikksorozat ismertette a fogamzásgátlás korszerű módszereit, valamint a nemi betegségek és az impotencia gyógyításának módjait.

A népszerű levelezőrovatból, az Okos Katából eltűntek a dörgedelmes népnevelő levelek, Kata már valóban csak válaszokban okított, méghozzá helyenként igen határozottan szembemenve a patriarchális berögződésekkel. 1968-ban egy elkeseredett asszony írt, akit pofoz, megaláz a férje, pedig ő mindent megtesz. De szerinte el kell tűrnie, hisz a kislányának apa kell. A szerkesztőség így válaszol neki: „Gondolkodásán még az elavult szemlélet uralkodik.” A levélíró: „Jómagam is lenézem az elvált asszonyokat”, mire a szerkesztőség: „Jómagunk a durva, primitív hatalmaskodást nézzük le, meg ne is haragudjék érte – egy kicsit azokat is, akik eltűrik.” 

Sok szó esik róla, hogy a nők még mindig a háztartás rabszolgái, ugyanúgy, mint tíz-tizenöt évvel korábban, csakhogy közben több műszakban kell dolgozniuk a megélhetésért. A kivezető utat a szolgáltatások javításában látják, mint a patyolatok, a javítóműhelyek vagy az olcsó kisvendéglők, és mivel a nők otthon „parányi főzőfülkékben próbálnak úgy főzni, mint régen a tágasabb konyhákban”, sok-sok félkész, előre gyártott élelmiszerre lenne szükség.  

Az, hogy egy nő a külsejével egyáltalán foglalkozzon-e, úgy tűnik, még mindig megosztó kérdés volt. Mikor sorozat indult Mit tehet, hogy szép, egészséges, fiatal maradjon? címmel, egy huszonnyolc éves dolgozó feleség és anya azt írja, ő mindig is odafigyelt az ápoltságra, de ezt munkatársnői rendkívül rossz szemmel nézik. „Példálóznak, hogy érdekes, nekik mosogatásnál leperegne a lakk a körmükről, meg hogy ők örülnek, ha reggel el tudják készíteni a gyerekeket az óvodába, iskolába, nemhogy még a tükör előtt üldögéljenek…” Az asszony leírja, hogy márpedig nem kell sok pénz és sok idő ahhoz, hogy valaki csinos, rendezett legyen. Férje segít neki, elviszi a gyereket óvodába, kimegy a piacra… „Gondolják, hogy akkor is így lenne, ha úgy néznék ki, mint a tulajdon öreganyám?” – teszi fel a ­kérdést. 

„Cicababaizmus” és emancipáció

„Hagyjanak békén az egyenjogúsággal, a könyökömön jön ki az egyenjogúság! – írja egy dühös nőtársunk a hetvenes évekből. – Mibe kerül az a férfiaknak – nono, inkább adnak jogot, mint konyhapénzt! »Eridj, kis galambom, keress te is, egyenjogúság van!« De a gyerekeket szüljem én, pelenkázzam én; az egész család holmiját, ruhaneműjét – persze a férjuram cuccait is – mosni, vasalni, javítgatni, rendben tartani, a főzés, a takarítás – ezt mind társadalmi munkában? Belegebedek én az ilyen egyenjogúságba!” 

Ekkoriban a Nők Lapja már igazi családi lapként működik, amit férfiak is olvasnak, és rendre feszeget olyan kérdéseket, mint például hogy mit várhat el egymástól a felnőtt gyerek és a szülő, a férj és a feleség, illetve mi a jó nevelés titka. Cikkeztek a házasságon kívül született gyermekek problémájáról is, és a lap állásfoglalása konzekvensen az volt, hogy – bár ők házasságpártiak, de – ha egy nőnek nincs lehetősége a családalapításra, nem követ el bűnt, ha házasság nélkül lesz anya. „Házasságon kívül szülni és becsülettel gyereket nevelni nálunk és a legtöbb fejlett államban nem törvénytelen, nem is erkölcstelen és nem is megtorlandó” – írták 1977-ben.