Jónap Rita – Visegrád
Az anyákat az eső sem állíthatja meg
A játszóteres anyukabandám tagjaival huszonegy éve ismerkedtem meg a homokozó és a csúszda között. Ötünknek összesen tizennégy gyereke született, és amióta nem járunk a játszótérre, legalább havonta egyszer találkozunk, hogy mindent alaposan megbeszélhessünk, sőt egy ideje ottalvós bulikat is szervezünk.
Éveken át hóban, fagyban, kánikulában és szakadó esőben is mentünk a játszóra naponta kétszer. Délutánonként az apukák is csatlakoztak, jöttek a munkából, aktatáskával, nyakkendőben, és együtt ábrándoztunk arról, mennyivel mókásabb lenne, ha a tér sarkában állna egy lacipecsenyés, ott megvacsoráznánk, innánk egy sört, aztán hazabaktatnánk. Ezt addig-addig mondogattuk, míg rájöttünk, hogy ha lacipecsenyés nincs is, a sarki pubban fektetés után mi, anyukák összeülhetnénk, és végre úgy tudnánk beszélgetni, hogy nem kell közben a sok örökmozgó után rohanni.
Néhány éve, nyár végén az egyikünk velencei nyaralójában rendre eltöltünk egy estét, amit mindig kevésnek érzünk, ezért idén, megünnepelendő, hogy hárman is betöltjük az ötvenet, egy közös kiruccanással ajándékoztuk meg magunkat. A következő szempontokat tartottuk szem előtt: ne kelljen messzire menni; legyen látnivaló, de ne őrüljünk meg a túl sok programtól; lehessen kirándulni; ne kelljen főzni; és ne legyen drága. Így esett a választásunk egy visegrádi panzióra, ahol két éjszakát töltöttünk el, és csodálatosan éreztük magunkat.
Az sem zavart bennünket, hogy szinte végig esett az eső, annál strammabbnak éreztük magunkat, amikor megindultunk Visegrád központjából a Viktorin-lépcsőn keresztül a Kálvária-hegyre, ahonnan lenyűgöző panoráma nyílik az egész környékre. Ez volt egyébként Magyarország első kiépített turistaútja, Viktorin József kezdeményezésére alakították ki, hogy a városból át lehessen gyalogolni a Fellegvárhoz, ahová a kéktúra útvonalán továbbhaladva el is értünk. A lefelé vezető út kicsit kalandosabbra sikeredett, sárban tapicskolva, csúszkálva, szentségelve haladtunk, mégsem zavart senkit, hogy a végére pont úgy festettünk, ahogy a gyerekeink fénykorukban a játszótéren. Ha nem kell kettő, három, tizennégy gyerekre figyelni, akkor egy kis sár meg sem kottyan! Leértünk a Dunához, megnéztük a hajóállomást, végigbámészkodtuk a Fő utcát, majd megcéloztuk az Ördögmalom Erdei Éttermet, ahol zseniális pisztrángot ettünk. Délutánra meglett a tizennégy kilométernyi gyaloglás, így jólesett egy kis szundikálás, majd fürdőzés, amikből erőt merítettünk az esti társasjátékozáshoz. Tulajdonképpen azt adtuk meg magunknak ötvenévesen, amit éveken át a gyerekeinknek; mi voltunk a középpontban, a mi kívánságainkat lestük, a saját kedvünkre alakítottunk mindent. Azóta is emlegetjük a mi visegrádi, szülinapi, csajos kirándulásunkat, és már tervezgetjük, hová menjünk jövőre hasonló feltételekkel.
Beöthy Veronika – Nápoly
A könyveink nélkül egy lépést sem!
Régóta terveztük már a legjobb barátnőmmel, hogy egyszer itt hagyunk csapot-papot, azaz családot-gyereket, és minimum három napig nem az ébresztőóra kelt majd. Az álomutazásunkon olvasmányainknak kiemelt szerepet képzeltünk, amelyek évek óta gyűlnek az éjjeliszekrényünkön…
Idén a gyerekeink hét-, illetve négyévesek lettek, így megnyugtattuk környezetünket és magunkat is, hogy itt az idő: most egy pár napra kicsekkolunk.
Az úti célban hamar megegyeztünk: Dél-Olaszország legnagyobb városát, Nápolyt és környékét szerettük volna felfedezni úgy, hogy két látnivaló között a könyveinkre is jusson idő. Ez utóbbi nem kis vállalás, a desztináció sem az a tipikus „csajos hétvégés”, de mivel az elmúlt években mindketten nagy rajongói lettünk Elena Ferrante nápolyi regényeinek, ragaszkodtunk ehhez.
Viszonylag jó áron foglaltunk repülőjegyet: szezonon kívüli időpontot választottunk a turistadömping elkerülése miatt. Három teljes napunk jutott arra, hogy kipróbáljuk, milyen az, amikor nem más osztja be az időnket, és hogy végtelen számú mondat tudja elhagyni a szánkat anélkül, hogy bárki is félbeszakítana; csak mi leszünk, a gyönyörű táj és a könyveink.
A Pendino-negyedből, ahol laktunk, sok helyre eljutottunk gyalog és vonattal – az autóbérlés a délolasz vezetési stílus miatt szóba se jöhetett. Eldöntöttük, hogy rengeteget fogunk sétálni: narancsfák között, sikátorokon át, és rengeteget lépcsőzve jutottunk el szinte mindenhova, így minimum tíz kilométert gyalogoltunk mindennap, ami kisgyerekkel lehetetlen küldetés lett volna.
A háromból egy fél napot arra szenteltünk, hogy megtaláljuk a tökéletes helyszínt az olvasáshoz – ahhoz a tevékenységhez, amit a magunk örömére az elmúlt években kevéssé tudtunk művelni, a családi nyaralásokkor pedig a könyveket csak nehezéknek tettük be mindig naivan a bőröndbe –, amit egy montecalvariói kis teraszos kávézóban meg is találtunk. A kávéjuk mellett a tradicionális helyi süteményt, a sfogliatellét is megkóstoltuk, a tulaj pedig adott egy szupertitkos tippet, hogy hol érdemes igazi nápolyi pizzát enni. Már épp tértünk volna vissza a regényeinkhez, amikor kiderült, hogy hamarosan egy izgalmas helyi street art túra indul a közelből, amelyen célirányosan vezetnek a legjobban sikerült utcai graffitikhez, például Banksy Pisztolyos Madonnájához is. A vezetett sétán megmutatkozott Nápoly kevésbé turistás arca, sok szeméttel, szegénységgel, fekete ruhás özvegyasszonyokkal, miközben tényleg műremekek is felcsillantak a rengeteg graffiti között.
Összességében, Ferrante regényével párhuzamba állítva Nápoly 21. századi arcát, teljesen más összképet kaptunk, sokkal vidámabbat, maffiás élmények nélkül, de az is igaz, hogy az idő rövidsége miatt inkább elkerültük a nagyváros nyomasztóbb részeit.
El tudtunk volna még képzelni pár napot mindenféle kötelezettségtől mentesen, de így elsőre elég volt ez a három nap a gyerekek nélkül, kipihenve és feltöltődve érkeztünk haza, és még úgy sem volt hiányérzetünk, hogy most sem az olvasmányaink kapták a főszerepet. Eldöntöttük, hogy legközelebb is arra a környékre megyünk vissza: Caprit, Ischia szigetét, Sorrentót és az Amalfi-partot célozzuk meg, és lehet, hogy kivételesen a könyveket is otthon hagyjuk majd.
Papp Diána – Bali
Istenek és majmok
Szőke és barna, magas és alacsony, vékony és… nos, nem vékony. Ő száll, én a földön vagyok két lábbal folyamatosan.
Utazási szokásaink sem különbözhetnének jobban. A repülés nekem maga a rémálom, ő viszont édesdeden alszik, és amikor éppen nem, akkor is komfortosan, már-már otthon érzi magát akár tizenkét órán át is abban a tizenháromezer méter magasan, nyolcszáz kilométer per órával közlekedő dobozban.
Elsajátíthatnám tőle ezt a nyugalmat, de eddig nem sikerült. Amit viszont közös nyaralásaink során sikerült magamévá tennem, az a tempó, ahogyan a barátnőm nyaral, vagyis nyaralunk. Hogy mi aztán tényleg nem csinálunk semmit. És ilyen módon tényleg elérhető az az állapot, amikor az ember végre ki tud kapcsol(ód)ni.
Na persze, ha az ember Balin van, a színtiszta relaxálás tilos, hiszen mindig van valami felfedeznivaló, és az ubudi majomerdő is kötelező programpont. Szeretjük az erdőket, a majmokat inkább csak tisztes távolból, a nagyon sok majmot tulajdonképpen legfeljebb egy tapétán. De azért megyünk, mert ott vagyunk, és látni kell! Taxisunk, Gede már előre hangulatba hoz minket, utcaszéli banánárusnál vesz nekünk banánt, nem tudjuk, hogy tényleg minket kínál-e vele, vagy a majmoknak kellene vigyük, mi mindenesetre megesszük még a kocsiban, a világ legfinomabbja természetesen. A majomerdőnél megáll, és kézzel-lábbal mutogatja, hogy a parkolóban vár.
A majomerdőben sokkal több a majom, mint amire számítottunk, napszemüvegünket, sapkánkat eldugjuk, nehogy lekapják rólunk – szeretik. A mosdónál várjuk egymást, a majmok pedig mellénk ülnek, mint új barátaink, talán még szóba is elegyednének velünk, ha rájuk mernénk nézni. A meleg, a pára most szinte elviselhetetlen, és mintha valami eső is jönne – fogalmazzuk meg szinte egyszerre, de valójában a majmok elől menekülünk. Így esik meg, hogy egy másik kijáraton – értsd: egyáltalán nem kijárat, hanem egy lyuk a drótkerítésen – távozunk. Az erdő viszont nem tíz négyzetméternyi – te megnézted?, te tudtad?, én ugyan nem! –, így Ubud egy teljesen más részén bukkanunk fel, fogalmunk nincs, hol a parkoló, és egyáltalán mi hol vagyunk. Hívjuk Gedét, hátha rájön, hol lehetünk. Lehetetlen vállalkozás, hiszen úgysem fog érteni semmit, de azért is, mert nem veszi fel a telefont. Így kóborolunk úttalan utakon, néha a motoros sávban, a sáv szó persze túlzás, míg el nem kap minket a zivatar. A zivatar szó sem megfelelő, égszakadás-földindulás a helyes, és mi egy bazársor egyik elhagyatott butikjának teraszára menekülünk, miközben videóra vesszük az egész sztorit. Ott ülünk és röhögünk, de kizárólag addig, amíg meg nem jelennek mellettünk további eső elől menekülő egyedek, akik nevezetesen egerek. Több sem kell nekünk, továbbállunk, újra menekülünk, a legelső esernyőt megvesszük, ami kirakati dísz, ciklámen-arany, soha nem láttunk szebb műalkotást, sorsolás útján döntjük majd el, otthon kié lesz. Még egy jó fél órát bolyongunk, az eső már elállt, természetesen a nap hét ágra süt, Gede széles mosollyal vár a parkolóban, mutogatjuk a telefonunkat, hát hívtuk! Csak nevet, legyint, majd mondja, és mi értjük, azt bizony ő otthon hagyta, hát kinek kell Balin telefon. A szállásra visszafelé tartva még megáll egy szentélynél, mutogat, hogy menjünk csak be, és mi megyünk, és persze fotózkodunk, de titkon hálát adunk az ő ezer istenüknek a majmokért, az esőért, és azért, hogy ezt láthatjuk, és itt lehetünk.
Fotó: Családi Archív, Glix.hu, Getty Images, Unsplash / Viktor Malyushev