Kész csoda, amit ti itt megteremtettetek! Én bizony ki nem néztem volna abból az egykori filmgyári stúdióból ennek a gyönyörű, színes intézménynek a lehetőségét, amivé vált. 

Ha a Világszép Alapítvány valamit a kezébe vesz…! (Mosolyog.) Ez a központunk. Nyolc évvel ezelőtt vásároltuk meg a férjemmel az épületet, és belsőépítészeket is bevonva varázsoltuk újjá. A csempékre vagyok a legbüszkébb, amelyeket a konyhában és a klubhelyiségben látsz. Minden mentoráltunk írt, rajzolt, festett valamit rájuk, egyenként egy-egy „szív küldi”, ugyanakkor művészeti alkotásnak is felfoghatók. A jelszavunk: minden gyerek egy egész világ. 

A kapun az áll: Pendula Óvoda. Azon gondolkodtam, mit jelenthet a szó…

Egy mesében találkoztam vele, és pont az tetszett meg benne, hogy varázsszó. Rejtély, mint minden gyermek: kivé bomlik ki, ha felnő? Hiszen mindegyikük egy-egy csoda. Három csoportunk van, egyenként tizennyolc gyerekkel, ebből tizenöt „fizetős”, három pedig a környező öt budai gyermekotthon lakója. Szerettük volna, ha utóbbiak is megélik a világ teljességét, és viszont. Hiszen nem az lenne a természetes, hogy egy szemüveges és egy Down-szindrómás kicsi mellett egy állami gondozott is tagja a közösségnek? Az otthonban élő ovisainkat – akik nem fogadhatók örökbe, mert a szüleik nem mondtak le róluk, és nem jutott nekik nevelőszülő sem – reggelenként összegyűjtjük, délután pedig visszavisszük őket. Az első év legnagyobb élménye az volt, amikor az egyik kislány szülei meghívták az állami gondozott Krisztikét a gyerekük szülinapi bulijába. Ugráltunk örömünkben a munkatársaimmal! Hiszen ez volt a cél. Az pedig már idén történt, hogy az egyik állami gondozottunknak a játszótéren egy gyerek odakiáltotta, hogy „buta cigány!”, mire az ovistársa megvédte: „Ilyet ne mondjál, mert ő az én barátnőm!” Ezek a gyerekek örökre megtanulják, hogy legfeljebb azért nevezhetnek valakit butának, mert ostobaságot csinált, és nem azért, mert más a bőrszíne. 

Az óvoda későbbi fejlemény, hiszen az alapítvány idestova tizenöt éves. ­Honnan indultatok? 

Az alapítványt 2010-ben hoztuk létre, akkorra érett meg bennünk a férjemmel a döntés, hogy abból a sok jóból, szerencséből, ami minket ért az életben, valamit visszaadjunk a társadalomnak. Hogy értsd: a párom német, egy jómódú család sarja, százötven évre nyúlik vissza a mosóporgyártó vállalkozásuk története. Budapesten találkoztunk a kilencvenes években. Ő egyetemista volt, én meg pont érettségiztem, és a nővérem megkért, hogy segítsek az általuk szervezett nemzetközi diákkonferencián. Mivel a művészettörténet érdekelt leginkább, kézenfekvő volt, hogy én tartsak idegenvezetést a külföldi résztvevőknek. Albrecht, így hívják a férjemet, első pillantásra kitűnt a társai közül. Amikor a Szépművészeti Múzeum felé araszoltunk, az autóban beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy egy magánegyetemre jár Frankfurtban, de a lelkét nem elégíti ki, ezért egyik nap becsöngetett a szomszédos javítóintézetbe, tud-e valamiben segíteni. Egy tizenhat éves török srác mentorálását bízták rá, aki karácsony előtt, egy séta alkalmával ezt kezdte magyarázni neki: „Nehogy elhidd, hogy azok a Mikulások, akiket minden sarkon látsz, igaziak. Az igazi Mikulás repülni tud!” Amire mindezt Albrect elmesélte, én már beleszerettem. Összeházasodtunk, és a művészettörténet szakot már Németországban végeztem el.

A német nagypolgári család befogadta a szegény keleti lányt? 

Egy percig nem volt kisebbségi érzésem, amit valószínűleg annak köszönhetek, hogy vittem magammal a kultúra szeretetét. Annak ellenére, hogy mi itthon szerényen éltünk, a családunkban a képzőművészet, az irodalom és a színház mindig első helyet foglalt el a rangsorban. A nyelv sem volt akadály, mert tizenegy éves koromban édesapám kivitt minket egy németországi kiküldetésre. Valóságos kultúrsokkot éltem meg, utólag azonban hálás vagyok érte. Már bő tíz éve éltünk Németországban, amikor a férjem egyszer azzal jött haza: szűkek neki ezek a keretek, eladja a családi vállalkozásból rá eső részt, és kezdjünk új életet Budapesten. Szabadságra vágyott, és én csodáltam érte. Utólag nem győzök hálás lenni a sorsnak, hogy így alakult, hiszen most azt csinálhatom, amire születtem, és amit imádok. 

Jól tudom, hogy amikor 2006-ban hazajöttetek, már várandós voltál a lányoddal?

Tíz éven át vártunk gyerekre, és már készen álltunk volna az örökbefogadásra, amikor egyszer csak terhes lettem. Annamária már Budapesten jött a világra. Hogy miért nem érkezett előbb a baba? Sokat gondolkodtam ezen. Albrechtnek is, nekem is biztosan volt mit elengednünk. Az én dédnagyanyám fiatal lányként menekült el egy budapesti kispolgári családból a mostohája elől, és állt be vándorszínésznek. Ott pillantotta meg és szeretett bele halálosan egy nemesi származású katonatiszt. 1920-ban azonban egy ilyen társadalmi elvárásokkal szembemenő szerelemnek még nem lehetett jövője. Dédnagyanyám kénytelen volt házasságon kívül megszülni nagyanyámat, a gyerek apja pedig főbe lőtte magát. Nagymama maga mondta el nekem, mennyire szenvedett attól, hogy az édesanyja nem tudta elfogadni őt, és hogy a létezése csak szégyent és bánatot hozott erre a világra. Végtelenül megrendített a sorsa. Bár gyerekként még nem tudtam szavakkal kifejezni, az ölelésemmel azt üzentem neki: nem a te hibád, neked helyed van ezen a világon, szeretve vagy! Csak most, negyvennyolc évesen jöttem rá, hogy itt rejlik az én hivatásom motivációja. Hiszen ugyanezeket mondom ma a rám bízott srácoknak is. Hogy a szeretet minden gyereknek alanyi jogon jár!
 

Legyél hatékony, oldd meg az életed! – ma minden erről szól, te meg jössz a feltétel nélküli elfogadással? 

Pontosan. Én nem a sikert hajszolom, egyszerűen csak támaszt és szeretetet szeretnék nyújtani ezeknek a sorsukra hagyott gyerekeknek. Márpedig ha valóban feltétel nélkül segítek, akkor nem lehet cél a siker. Ellenkező esetben ők is, én is kudarcnak élnénk meg, ha „nem jól teljesítenek” az életben. Ez a legszebb kihívás. Képzeljük el, hogy egy kisgyerek, akit eltaszítanak, bántalmaznak, akit ezért vagy azért kiszakítanak a családjából, milyen óriási traumákat szenved el! Elveszíti a szüleit, és ezt a mély sebet kizárólag emberi kapcsolatok hegeszthetik be. Ilyen kapcsolódásokat szeretnénk létrehozni a mentoráltjaink életében, hogy ha csak egy-egy pillanatra is, de rácsodálkozhassanak: a világ lehet szép is! Egy ember életét nem lehet megoldani, és nem is kell. Ellenben mindenkinek tisztelni kell a sorsát! Mi erre törekszünk, és közben reménykedünk, hogy a mentoráltjaink már egy jobb, követhetőbb mintát visznek tovább.