Konkoly Zsófiának már az élete is különlegesen indult. Amikor még az édesanyja hasában volt, a köldökzsinór rácsavarodott a jobb kezére, de a röntgenfelvételen pont úgy fordult, hogy ez nem látszott. A család és az orvosok csak a születése után szembesültek azzal, hogy a jobb keze nem fejlődött ki teljesen, és három ujja van.

– A szüleim aggódtak. Nem ismerték a diszméliát, nem tudták, hogyan tovább, hogyan illeszkedek majd be, mit tudok dolgozni – meséli a huszonkét éves pécsi lány. 

Sportos családban nőtt fel: édesanyja kézi-labdázott, édesapja focizott. Bátyja az első perctől gondoskodott róla, előszeretettel tologatta
a babakocsiban.

– A testvérem asztmás volt, és az úszást javasolták neki. Hatévesen elkísértem az egyik edzésére, és láttam, hogy az ügyesek lufit kapnak, ezért elkezdtem úszni én is. Azonnal beleszerettem a sportba – meséli. – Már az nagy lökést adott, hogy könnyen megtanultam, és ehhez később hozzájött az is, hogy a vízben tényleg önmagam lehettem, nem kellett elrejtenem a kezemet. Az első perctől elfogadtak.

Zsófi még a folyamatos faltól falig úszást sem érezte monoton darálónak. Edzés közben szívesen merült el a gondolataiban, de a vízben töltött időt arra is fel tudta használni, hogy például a leckének feladott verseket gyakorolja. Az eredmény persze nem maradt el, a kisebb versenyeken sikereket ért el. Aztán 2012-ben, tízévesen látta a tévében, ahogy Sors Tamás aranyérmet nyer a paralimpián.

– Szimpatikus ember, megfogott, hogy jól nyilatkozott, úgy éreztem, én is bajnok szeretnék lenni, mint ő. Sok bennünk a közös. Ő is pécsi, hasonló a sérültségünk, ugyanabban a kategóriában, az S9-ben versenyzünk, ugyanúgy „pilleúszó”, és mellette szintén elindult vegyesen meg gyorsban is.

Négy év múlva már egymásnak szurkolhattak Tamással a riói paralimpián.

Meglátta a fényt

Zsófi a 2016-os Európa-bajnokságon olyan jól szerepelt – egyéni csúcsokat is úszott –, hogy kiérdemelte a riói részvételt. Tizennégy évesen.

– Az olimpia hatalmas élmény, de akkor még annyira fiatal voltam, hogy nem tudtam jól megélni az egészet. Akkor még nem ismertem a mezőnyt, én voltam az új, senki nem számított arra, hogy bármilyen eredményt elérek. Egyébként én sem hittem benne annyira. Ajándéknak tekintettem, hogy kivittek Rióba, és úszhattam – mondja. 

Máig emlékszik a pillanatra, amikor a százméteres pillangóúszásban célba ért. Addig nem tudta, hogy a rajtkövek alján az első három leggyorsabb úszónak fények jelzik a helyezését. Bronzérmesként viszont most három világító négyzetet látott.

A szenzációs sikert azonban kétéves hullámvölgy követte. Fiatal versenyzőként a paralimpiai bronz elégedettséggel töltötte el, úgy érezte, mindent elért. Az edzésekre ugyan továbbra is járt, de megcsappant a motivációja. Ráadásul pont elkezdte a gimnáziumot, és az új közösségben nem találta a helyét.

Két év fásultság után Zsófi mindennapjaiba a 2019-es londoni világbajnokságon szűrődött be először a fény. 

– Nem értem el dobogós helyezést, viszont jobb eredményt úsztam, mint előtte. Mintha megindult volna valami, amibe belekapaszkodhattam.

Szárnyalt a vízben

A 2020-as év sok változást hozott Zsófi életébe. – A Covid idején szerencsére úszhattunk valamennyit, de csak magunknak edzettünk, nem volt kitűzött cél. Mellette ment a konditermes szárazedzés is, és elkezdtem dietetikussal dolgozni. A szendvicseket és a pékárukat, például a kakaós csigát elhagytam, helyette a húsé mega zöldségé lett a főszerep. És négy éve minden reggel fehérjeporból kevert palacsintát eszem – sorolja. – Korábban gyorsan elfogyott az energiám, aztán a laboreredményekből kiderült, hogy vashiányos voltam. Kaptam vasat intravénásan, az segített.

2021 májusában versenyezhetett ismét: az épek bajnokságán öt egyéni csúcsot úszott. Mentálisan és fizikálisan is rendbe jött. Amikor még 2017 őszén átiratkozott egy másik gimnáziumba, hogy az új edzőjéhez közel legyen, a tizedik osztály helyett újrakezdte a kilencediket, mert kimatekozták, hogy úgy a tokiói olimpia utáni tavasszal kell csak érettségiznie. A Covid borította a tervet, hiszen a versenyt egy évvel elcsúsztatták. Zsófi viszont így is hasított. Az életmódváltás jótékonyan hatott a tanulmányaira – megszerette a tanulást –, még arra is képes volt, hogy párhuzamosan készüljön a májusi Európa-bajnokságra és az érettségire.

Ám a sors megkeverte a kártyákat. Zsófi az Eb után kutyasétáltatás közben leesett a lépcsőről, és részleges bokaszalag-szakadást szenvedett, ezért egy ideig nem úszhatott, maradtak a szárazföldi edzések. A világkupát is ki kellett hagynia. Mindezt néhány hónappal a paralimpia előtt.

Japánban a járvány miatt két hétig a főváros mellett, szállodában laktak, úgy, hogy nem léphettek ki az épületből. A versenyhangulat csak akkor uralkodott el rajta, amikor az ingerszegény környezet után beköltözhettek az olimpiai faluba. A lelátók így is üresen kongtak, csupán a többi sportoló és néhány iskolás csapat szurkolt. Zsófi ezúttal már két ezüstérmet és egy aranyat szerzett, elsőként a százméteres pillangón ért be. Attól szárnyalt, hogy a sérülés és a szünet miatt az elvárás terhe nélkül úszhatott.

Ez után a győzelem után viszont már nem küzdött az ürességgel. A két ezüstérem arra ösztönözte, hogy még többet hozzon ki magából. 

A családból merített erőt

Azt, hogy az akadályoktól megtáltosodik, később is bebizonyította. Tavaly a világbajnokságon úgy kvalifikálta magát a párizsi paralimpiára, hogy előtte kórházban volt. Ráadásul a fejlődéssel együtt egyre nagyobb önismeretre tett szert.

– Volt olyan évem, amikor annyira izgultam, hogy az már a teljesítményem rovására ment. Túlspanoltam magamat. Aztán rájöttem arra, hogy a rajt előtt már nem szabad pörgős zenét hallgatnom, hiszen a drukktól alapból magas a pulzusom.

Rióban, tizennégy évesen még fiatal volt ahhoz, hogy megélje az élményt, Tokióban már kellően érett volt hozzá, de üres lelátó előtt aratta a sikereit. Az első igazi olimpiai katarzist 2024 és Párizs hozta el Zsófinak.