Pár nappal ezelőtt befejeztem egy gyerekeknek szóló könyvet. Felolvastam még egyszer a saját gyerekeimnek, akik már ismerik a fordulatokat, tudják, mi fog történni, ők már inkább egy új mesét hallgatnának elalvás előtt. Nem igazán érdekli őket, hogy ilyenkor fontos újraolvasni, lehetőleg hangosan, nem is egyszer, hanem többször, hogy kiderüljenek az esetleges hibák, hogy mikor kell kettévágni a túl hosszú mondatokat, egyszerűsíteni a párbeszédeket. 

A Pelekaland folytatódik, elkészültem a második résszel, ami ott kezdődik, ahol az első véget ér. A vakáció végén elindul a család a nyaralóból a nagyvárosba, kezdődik az iskola, az óvoda. Négy kis pele titokban elbújik a csomagok közt. Utaznak egészen Brüsszelig, ahol francia egerekkel ismerkednek meg, meggyűlik a bajuk a helyi galambokkal, és találkoznak piros kabátot viselő kutyával is. 

Hónapokig pelékkel, kisállatokkal éltem, Brüsszelben sétálva folyamatosan azt figyeltem, hogy egy pele hová tudna bújni, hogyan tudna felszökni a villamosra, hol vannak a repedések az iskola falán. 

Ugyanebbe a gondolatmenetbe kúsztak be az új, felnőtteknek szóló regényem képei. Még a Pelekalandot írtam, amikor elkezdtem az új regény kutatómunkáját, és temetkezési szokásokkal, városi rituálékkal kezdtem el foglalkozni. A fejemben már összeállt az új történet. Épp a krematóriumba igyekeztem, amikor a gyerekkönyvem szerkesztője hívott, félreálltam, és a kedves kis történet egyik részletét elemeztük, miközben egy gyászoló tömeg vonult el előttem. Mese és valóság, fantázia és realitás, élet és halál keveredett. 

Leadtam a gyerekkönyvem kéziratát, és még nem kezdtem el az új regényem írását. 

A laptop előtt ülök, szitál az eső, végiggondolom, hogy mindhárom gyerekem vitt-e esőkabátot, aztán amikor konstatálom, hogy igen, rátérek a feladataimra. Reggelente egy oszlopba írom őket, felhívni a vízszerelőt, feltenni a Vintedre a már nem használt ruhákat, a fiam lejárt személyijét elrendezni, a nagyobbik lányom fogorvosához időpontot kérni. 

Végigolvasom a listát, és inkább visszatérek az új mesekönyvem borítójához. Egy nappal korábban, késő este küldte az illusztrátor, lefekvés előtt a mobilomon rápillantottam, visszaírtam egy okét, de nem vettem alaposan szemügyre. A monitoron kinagyítom a Pelekaland második részének a borítóját, nézem a színes rajzot, cuki pelék ugrálnak a színes épület előtt. Tetszik. Feltűnik pár dolog, amin javítani kellene.