Julian Radcliffe, az Art Loss Register (eltűnt műkincsek nyilvántartása) elnöke szerint „a művészet lenyűgöző és a bűn zűrzavaros világa számos ponton érintkezik egymással”. Felmerülhet bennünk a kérdés: miért olyan gyakoriak a műtárgylopások? Mert a kasszasiker múzeumi kiállítások, az aukciósházak versengése, így a képzőművészeti alkotások értékének folyamatos emelkedése, a busás haszon ígérete vonzóvá teszi a tolvajok számára ezt a piacot is – foglalta össze a szakember egy írásában.

Persze, kellenek hozzá a lelkiismeretlen műtárgykereskedők, akik hajlandók egyértelműen lopott tárgyaknak gazdát keresni, s a vásárlóik, akiket szintén nem zavar, honnan származik a kincs, amellyel az otthonukat díszítenék. A Budapesten őrzött értékekre is szemet vetettek már néhányszor. 

„Ebből nagy gubanc lesz!”

A magyarországi műkincsrablások történetében kétségtelenül a Szépművészeti Múzeum 1983-as esete váltotta ki a legnagyobb döbbenetet. Hogy történhetett meg a múlt század legnagyobb hazai műkincslopása? Kezdjük az épület állapotának súlyos romlásával, illetve a felújítás elhúzódásával! A Román csarnok még a hetvenes évek végén is a második világháborús sérüléseit viselte magán. A beázások miatt nemcsak a műtárgyak, de a látogatók is veszélyben forogtak az épület egyes részein, a homlokzati orompárkányon egy többmázsás kő elmozdult, néhol a fűtés nem működött, máshol a falak penészedtek. Az akkori igazgató, Garas­ Klára több fórumon jelezte, hogy az épület állapota és a biztonsági rendszer hiánya komolyan veszélyezteti a nemzeti vagyon náluk tárolt részének őrzését. A szükséges biztonsági berendezéseket egy ízben ugyan leszállították, de éveken át ládában vártak – mondván, a felújítás előtt már nem szerelik fel. Az egyedi biztonsági berendezések ide-oda vándoroltak a termekben, az éppen aktuális, értékesebb kiállítási darabokat védve. 

1980-ban végre értesítették a múzeumot, hogy az épületet felállványozzák. Az intézmény jelezte a munkálatokat irányító (tőlük függetlenül működő) Központi Múzeumi Igazgatóságnak, hogy ez erősen veszélyezteti a Szépművészeti biztonságát, és ennek megóvására anyagi segítséget kért. Nem kapott. Nem sokkal később kiderült, hogy a megrongálódott villamoshálózat nem is bírna el egy profi riasztórendszert, illetve hogy a csövekben a vezetékek néhol nem érintkeztek, így nem működött volna a bekötött berendezés. Végül 1983 márciusá­ban a riasztók egy részét felszerelték. 1983. november 1-jén, négy nappal a betörés előtt a Régi Képtár termei­ben működő infrakészülék hibáját jelezte az őrség, ezt pár napon belül elvileg javították, de erről a múzeumot nem értesítették. „Ha most történik valami, abból nagy gubanc lesz” – kommentálta a helyzetet állítólag a gondnok. Lett is.

Akkora a kár, hogy ki sem lehet mondani

A rablás 1983. november 5-én, este kilenc és éjfél között történt a Régi Képtár olasz részlegében, ahol a falról hét rendkívül értékes képet akasztottak vagy csavaroztak le. Elvitték Raffaello Esterházy Madonna című, olajjal fára festett képét, amely önmagában húszmillió dollárt ért. Elrabolták A fiatal Ippolito d’Este bíboros képmása című festményt, amely szintén Raffaello műve, Giorgione önarcképét, Giovanni Battista Tiepolo Szűzanya hat szenttel, Giovanni Domenico Tiepolo Pihenő Szent Család és Jacopo Tintoretto Női képmás és Férfiképmás című festményeit. A kárt egymilliárd-négyszázharminchatmillió forintra becsülték, ez olyan elképzelhetetlenül nagy összeg volt, hogy a nyilatkozó rendőrnek gyakorolnia kellett a kimondását. Hihetetlen, főleg annak fényében, hogy a képeket egy Trabant csomagtartójába rejtve szállították el a tetthelyről. A tolvajok az állványzaton felmászva jutottak el a termekig, az őrök pedig esti őrjáratuk alkalmával vették észre a lopást. A magyar és olasz tagokból álló bűnbanda feltételezhetően egy görög műgyűjtő megrendelésére hajtotta végre a betörést, bár később a férfi ellen nem találtak elég bizonyítékot. Az ügy felgöngyölítésébe beszállt az Interpol is, és végül egy olasz nyomozó­egység bukkant rá a lopott műkincsekre. Egy képet 1983 decemberében Törökbálinton elásva, a többi hatot 1984 januárjában a görögországi Aigio környékén lévő Panagia Trypiti kolostorban, egy bőröndben találták meg. A nyomozás kulcsfigurája egy fiatal lány volt, aki bevallotta, olasz szerelme azt ígérte, hamis útlevéllel külföldre szökteti – a férfiról kiderült, hogy a bűnbanda egyik tagja, és ennek nyomán hamarosan rendőrkézre is kerültek mindannyian. 

Háromszáz tanút hallgattak ki

„Mindent elvittek, ami mozdítható volt, s ami nem látszott törékenynek” – nyilatkozta 1993 decemberében a Népszabadságnak Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz akkori ügyvezető igazgatója, azután, hogy máig ismeretlen tettesek több milliárd forint értékben loptak el műtárgyakat az akkor éppen szintén felújítás alatt álló, felállványozott Dohány utcai Zsidó Múzeumból. A betörők a Dohány utca felőli ablakon jutottak be, és az állványok miatt az ott szolgálatot teljesítő rendőrök azt sem vették észre, melyik nap történhetett az eset. A múzeumban lévő herendi tálakon és éremgyűjteményen kívül szinte mindent elloptak: tóradíszeket és -ékszereket, szertartásokhoz használt eszközöket, 15-16. századi gyertyatartókat. A legértékesebb tárgy négymillió dollárt ért. A rendőrség csaknem háromszáz embert hallgatott ki, közülük több mint kétszázötven tanú az építkezésen dolgozó munkás volt. A nyomozók eleinte abban is gondolkodtak, hogy az elkövetőket rendőrök segíthették, így huszonkét kollégájukat is kikérdezték. Végül ezt a feltételezést elvetették, viszont mulasztás miatt két rendőr fegyelmit kapott, egynek pedig le kellett szerelnie. A lopott tárgyak egy része hónapokkal később egy romániai, Bukaresthez közeli faluból, lakossági bejelentésre, nejlonszatyrokból került elő, de a rablók kilétét azóta is homály fedi. Egy magyar bűnügyi újságíró szerint az értékesebb darabok Jeruzsálembe kerülhettek, és azt is felvetette, hogy egy vallási fanatikus rendelhette meg a rablást, miután úgy vélte, a tárgyak a világ zsidóságának tulajdonát képzik, ezért nem Budapesten a helyük.