1. Nagyapám az eget kémleli
Gyerekkoromban libapásztorkodtam, málnát szedtem a nyári szünetekben. Játszva tanították meg a szüleim és a nagyszüleim, mi a felelősség, mi a munka. A nagyapám néha odaültetett maga mellé, és láttam, hogy mindig az eget kémleli. A parasztembernek egyébként soha nem jó az időjárás, mert eső és napsütés is kell neki. Tudat alatt talán már akkor megfogalmazódott bennem, milyen jó lenne, ha tudnék segíteni az én drága jó nagyapámnak, hogy lesz-e eső másnap, vagy sem. Most is nagyon szeretem és tisztelem a természetet. Úgy, hogy tartok is tőle. Nem képzelem magamról, hogy legyőzhetem. Időnként jelzi, hogy ő az úr, és az erőforrásai végesek.
2. Tanárszakról meteorológusnak
Érettségi után matematika–fizika tanárszakra jelentkeztem az ELTE-re. Akkor még nem gondoltam, hogy egy nap meteorológus leszek. Sorsfordítónak tartom, hogy bekerültem az Országos Meteorológiai Intézetbe, ahol akkoriban nagy kereslet mutatkozott ifjú titánokra. Ez volt az egyetlen intézet, ahol időjárás-előrejelzéssel foglalkoztak. Azon a részlegen kezdtem el dolgozni, ahol a fő feladat az időjárás rövid távú előrejelzése volt. Egyből a mély vízben találtam magam, viszont olyan felejthetetlen mentorok szárnyai alatt, mint Bóna Márta és Vissy Károly. Isten nyugosztalja mindkettőjüket.
3. Szolgálat a képernyőn is
Miután elvégeztem a meteorológia szakot is, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején főállásban dolgoztam az Országos Meteorológiai Szolgálatnál, és egyre rutinosabbá váltam. Ekkoriban történt a televízióban és a rádióban az a szakmai váltás, hogy az időjárás-jelentést már nem hírolvasókra, hanem végzett meteorológusokra bízták. Javultak az előrejelzések, egyre többen hallgattak arra, amit mondtunk, és mi is egyre ismertebbek lettünk. De igazából soha nem éreztem magam médiaszemélyiségnek. Ha tehettem, mindig biciklivel vagy tömegközlekedéssel jártam, és közben sok érdeklődő, kedvesen közeledő emberrel találkoztam. És jó néhány bliccelőt mentettem meg a lebukástól, mert az időjárás a jegyellenőröknek is fontos volt, és amikor hozzám léptek, szigorú arcukon mosoly jelent meg, és azt kérdezték: „Na, Németh úr, milyen időnk lesz a következő napokban?”
4. Gyerek helyett Mónika
Feleségemet, Ágit egyetemista koromban ismertem meg, ugyanarra a tanári szakra jártunk. Kollégisták voltunk, így szerettünk egymásba. A negyedik évben megkértem a kezét, 1975-ben házasodunk össze. Két évre rá megszületett Mónika lányom, másfél évvel később pedig Balázs fiam. Mónika születésének napjához egy másik meghatározó élményem is kapcsolódik, ugyanis ezen a napon, január 17-én szólaltam meg először a Magyar Rádióban a Déli Krónika időjárás-jelentésében. Onnan hívogattam telefonon a kórházat, így tudtam meg, hogy lányom született. Azonnal szerettem volna elújságolni a hírt a Vámosmikolán lakó szüleimnek, úgyhogy felhívtam az ottani postai kirendeltséget, és odahívattam édesapámat. Amikor összekapcsoltak bennünket, örömmel újságoltam: „Édesapukám, nagypapa lettél!”, ő pedig így kérdezett vissza: „És gyerek?”, vagyis fiú? Apai ágon ugyanis nálunk minden elsőszülött fiú volt, és a Lajos nevet kapta. Apám el sem tudta képzelni, hogy ne így legyen. Aztán jött Balázs fiam, és mindenki megnyugodott.
5. Tanulságok az Urálon túlról
A nyolcvanas években a Szovjetunió részét képező Kazahsztánban, Tengizben magyar munkások építettek olajfinomítót. Én is eljutottam erre a helyre, az Urálon túlra. Bár az ott dolgozó magyaroknak a lehetőségekhez képest jó körülményeket teremtettek, jártam olyan helyeken is, ahol az őslakosok úgy éltek, ami számomra addig elképzelhetetlen volt. Szegényebb maradtam volna az érzelmek terén, ha nem látom mindezt a saját szememmel. Szoktam mondani, Árpád atyánk mily
Fotó: Fotocentral / Olajos Piroska
