Bevallom, amikor olvastam, hogy idén neked ítélték a Kaszás Attila-díjat, nem kaptam fel rá a fejem, úgy voltam vele, hogy persze, Balla Eszter díjat kap, olyan evidensnek tűnt. Aztán az interjúra készülve meglepődve láttam, hogy eddig nem voltál elkényeztetve e téren, ez az első ilyen elismerésed. Hogy élted ezt meg az elmúlt években? Egyáltalán foglalkoztat?
Amikor szembejött egy díjátadó esemény, vagy állami kitüntetésekről olvastam, akkor néha megfordult a fejemben, hogy lesz-e nekem ilyen valaha, de úgy igazán nem foglalkoztam vele. Nem volt bennem semmiféle sértettség, vagy olyan érzés, hogy „na most már kijárna”. Igazából teljes békében voltam azzal, hogy akár el is telhet a pályám anélkül, hogy díjat kapnék. Amikor a 6szín (korábbi nevén Hatszín Teátrum – a szerk.) felhívott, hogy engem jelöltek a Kaszás Attila-díjra, teljesen megilletődtem, hogy biztosan engem akartak? Az első körbe azok jutottak, akiket a színházuk jelölt, a másodikban a kollégák szavaztak, és nyáron zajlott a harmadik kör, amelyben a nézők hozták meg a végső döntést. Egész nyáron alig gondoltam erre, nem akartam reménykedni. A sok castinghelyzet és meg nem kapott szerep után az ember leszokik arról, hogy ezzel foglalkozzon. Ha megkapom, csodálatos, ha nem, akkor meg örülök annak, akié lett. Ilyesmi volt bennem a díjjal kapcsolatban is.
A szereplőválogatások megkeményítik az embert?
Az életem során ahányon voltam, annak a kilencven- nyolc százalékából nem lett szerep. A húszas éveimben még nap mint nap vártam a visszajelzést, de később megtanultam elengedni ezt. Azért volt egy-két szerep, aminél azt éreztem, hogy ez most nagyon jót tenne a pályámnak meg nekem, és rettentően sajnáltam, hogy nem kaptam meg.
Mondasz egy ilyet?
Az HBO-n futott a Terápia című sorozat, ráadásul azokat a részeket, amelyekre jelentkeztem, Enyedi Ildikó castingolta és rendezte – vele nagyon szerettem volna együtt dolgozni. Éppen akkor szültem a harmadik gyerekem, amikor a meghallgatások időpontja volt, úgyhogy kértem pár hét haladékot, amíg újra kisimulnak a vonásaim. Már amennyire kisimulhatnak egy újszülött gyerek mellett… (Nevet.) Megvártak, megcsináltam a castingot, és azt éreztem, hogy úristen, ez most annyira jólesett, úgy szeretném ezt a munkát. De aztán nem az enyém lett a szerep.
Szeptemberben egy másik díjat is kaptál, a 6szín közönségszavazásán te lettél a legjobb színésznő.
Ez azért is volt meglepő, mert ebben a színházban csak egy darabot játszom, A hosszú élet titkát. Nem tudom leírni, milyen érzés, hogy hirtelen két díj is megtalált. Nagyon boldog vagyok, ez tényleg megható. Mondtam is magamnak, hogy azért állj meg egy percre, és veregesd meg kicsit a vállad, mert ezt a pillanatot meg kell élni. Aztán másnap reggeltől ugyanúgy tettem a dolgom. Szerencsére a közönségtől estéről estére kapom a visszajelzést.
Amit nemcsak kapni, hanem adni is szeretsz. Olvastam, milyen véresen komolyan vetted például a premierajándék intézményét, és hogy minden kollégádnak megköszönd a közös munkát.
Régen, Kaposváron ennek komoly kultúrája volt. A bemutató előtti két hétben én már jártam a várost, és ötleteltem, hogy kinek mit adjak. Nem az volt a lényeg, hogy értékes legyen. Valami vicces, a darabhoz vagy az illető színész által játszott karakterhez kapcsolódó dolog után rohangáltam.
Nem volt elég stressz neked a premier?
De! Csak hülye voltam, és mint egy űzött vad, a főpróba hetében olyan feladatokat találtam ki magamnak, hogy például zsebkendőt hímeztettem személyre szólóan, ahelyett, hogy száz százalékban a szerepemmel és önmagam karbantartásával foglalkoztam volna, hogy ne dögöljek bele a bemutatóba. Ez egy küzdelem volt, de úgy gondoltam, hogy muszáj, különben nem érzi a kolléga a törődést. Fontos gesztusnak tartottam, amit nem tudtam elintézni egy csokival. Aztán egy ponton rájöttem, hogy nem vagyok normális, ez nem mehet a szakmai rész rovására, és azóta lazábban kezelem. Illetve talán maga a szokás is változott már, legalábbis itt, Budapesten jellemzően csak koccintani szoktunk.
Akkor is ilyen maximalista vagy, ha a családdal kapcsolatos dolgokról van szó?
Szeretek mindent kontroll alatt tartani. Amikor még kicsik voltak a gyerekek, és este elmentem a színházba, mindent előkészítettem a férjemnek (Garas Dániel operatőr – a szerk.), hogy ezt add rá, azt egye meg, de még így is ezen járt az agyam. Este hétkor szoktak kezdődni az előadások, és én 18.59-kor még képes voltam telefonálni, hogy mi a helyzet otthon, hogyhogy még nem fürödtek?! Előfordult, hogy előadás közben álltam a színpadon, néztem a kollégát, és hirtelen bevillant valami, amit elfelejtettem mondani a férjemnek, és azon agyaltam, hogy majd szünetben gyorsan hazatelefonálok. Ez nyilván nem ideális a munka szempontjából, az otthoni dolgokat igenis le kell tenni. Biztosan van, akinek ez könnyebben megy.
Idővel ez azért oldódik, nem? Egyszerűen azért, mert nőnek a gyerekek, és talán kevésbé kell aggódni azon, hogy életben maradjanak az anyjuk távollétében is.
Nem tudom. Olyan jó lett volna okosabbnak lenni már az elején. Annyi hülyeséget csinálunk, meg túlgondoljuk, pedig egy csomó dolgot lehetne lazábban is. Én nagyon stresszelős, görcsölős voltam, talán vagyok is még mindig. Persze lazultam már ebben valamennyire, de még a legkisebb gyerekem után is hosszú idő kellett, hogy azt tudjam mondani: én most dolgozom, oldjátok meg. Ez részben személyiségfüggő, de nálam biztosan benne van az is, hogy Emma Down-szindrómásként sajátos nevelési igényű. Én nem az a szülő vagyok, aki szerint mindent ugyanúgy kell csinálni, mint egy tipikus fejlődésű gyereknél. Minden nagyon más, és szerintem hatványozottan nagyobb a szülői felelősség a gyerek fejlődésével kapcsolatban. Emmával ivódott belém, hogy mindent tudni akarok, és jó előre akarom tudni, nehogy lemaradjak egy olyan információról, ami kulcsfontosságú az ő felnőtt életre való felkészülésében.
