Zoltánnal évekkel ezelőtt találkoztam. Egy üzleti honlapra készítettem interjúkat cégvezetőkkel. Ő volt az első. Felhívtam, és még arra a hétre meg is beszéltük az időpontot. A telefonban azt mondta, keressem a László-kórház egy bizonyos épületében – egész nap ráér, jöhetek bármikor. Már a kórház udvarán döbbentem rá: az általa megjelölt épületszárny az onkológia. Nem kis szorongással léptem be a kórtermébe. Egyedül volt, gitározgatott – közben csöpögött a vénájába az infúzióból a kemoterápiás folyadék. Nagyon megilletődtem, de ő a zavar legkisebb jele nélkül kezdett bele az interjúba – így hát én is feloldódtam, és jót beszélgettünk. Elmondta, hogy salátabárónak hívják a nővérek a munkája miatt, és kéthetente – amikor a kemoterápiás kezeléseket kapja – koncerteket szervez a többi betegnek, melyekhez a Budapesti Fesztiválzenekar zenészei is csatlakoztak.
– Mindig is nyitott figura voltam, kedveltem a társaságot – mondja. – Ezt a szüleimtől örököltem, ők is hasonlóan éltek: mindig tele volt a battonyai házunk vendégekkel. És talán a nyitottság miatt sem titkoltam soha a betegségemet, holott azért erről sokan hallgatni szoktak. A rák még mindig tabutéma. A nővérek mesélték: egyszer megtörtént, hogy az onkológia folyosóján véletlenül összefutott férj és feleség. Még egymás előtt is eltitkolták a betegségüket. Amit én csinálok, az a másik véglet – de hiszem, hogy ezzel segítek a betegtársaimnak és a társadalomnak.
Leásni a gyerekkor mélyére
Zoltán falusi környezetben nőtt fel, a délkeleti végeken – ahová a történetírás szerint a második világháború végén megérkezett a Vörös Hadsereg. Édesapja a vasútnál volt kereskedelmi vezető, édesanyja pedig egy helyi bankfiókban dolgozott. Battonyát a Száraz-ér szeli át. Zoltán és a korabéli gyerekek itt bandáztak. Nyáron pecáztak, télen korcsolyáztak – gyakran olyan korival, amit még a cipő talpára kellett erősíteni.
– Sokat jártunk át egymáshoz. A legtöbb családnak nem volt még akkor tévéje. Nem hiányzott. Ettük a vízbe mártott cukros kenyeret. Vagy a cukros-zsírosat… Sokáig egyébként azt gondoltam, vidám gyerekkorom volt. De most, hogy a betegség miatt pszichoterápiára is járok, feljött sok emlék, ami miatt éppen újraértékelem idillinek hitt indulásomat. Az első néhány év kiemelten fontos a személyiségfejlődésben, és nekem ez nem volt könnyű. Nem tervezett gyerek vagyok, de ha már így alakult, Tündinek vártak, csakúgy mint a bátyám. Újonnan villant be az az emlék, amikor verset kellett volna mondanom a színpadon, de leblokkoltam a sok száz ember előtt. Sírni kezdtem, és a bátyám szavalt helyettem. Lacival egyébként a mai napig nagyon jóban vagyok. Ő volt a megbízható, „okos” gyerek, aki mindig a helyes válaszokat adta a kérdésekre, én meg a kis bohóc, aki mindenhol vidám hangulatot teremtett. A szüleim már nem élnek, ám egy battonyai szomszéd elárulta nemrég: annak idején anyukámat megműtötték, és a kórházban sugárkezelést is kapott, mert rosszindulatú daganata volt… És erről nekünk semmit nem mondtak. A sok régi, ám számomra új történet hallatán ma már a szüleim párkapcsolatát is árnyaltabban látom. Nem ítélkezem, szeretem őket, és elfogadom az életüket, de én más örökséget szeretnék magam után hagyni. Hiszek abban, hogy a titkok szétfeszítik a családokat, úgyhogy leültem a gyerekeimmel, és őszintén átbeszéltünk mindent, amit fontosnak gondoltunk megosztani eddigi életünkből.
Borulás, újrakezdés, építkezés
A szegedi Radnóti-gimnáziumban pont akkor indult az első országos biológia–kémia speciális tagozat, Zoltánt felvették, így tizennégy évesen elkerült otthonról. A kollégium szigorú és hierarchikus volt, havonta egyszer engedték haza. Innen Gödöllőre vezetett az útja, az agrárszakma nem volt a szíve vágya, de valahogy megszerette. Egy vetőmagcégnél bekerült a multivilágba, és gyorsan lépkedett előre a ranglétrán: céges utazások, kocsi, mobiltelefon… Járta a magyar vidéket, majd bejárta a világot, sok termesztővel találkozott. A külföldi utakon sem a nagyvárosok érdekelték, hanem a vidék. Ott látni meg, milyen egy ország valósága. A nagyvárosok ma már mind jobban hasonlítanak egymásra, a vidék viszont sokszínű. Persze abban is van közös: – A japán káposztatermelőnek ugyanúgy fekete a körme a földtől, mint az amerikainak vagy a magyarnak – mondja.
A vetőmag-kereskedő vállalat után kis építőipari kitérővel a mostani salátás céghez került. Aztán a családjáról mesél.
– Szerencsés vagyok, az első házasságom, Tildával, tizennyolc éven át tartott, a második feleségemmel, Andreával is már tizenhét éve találkoztunk. Tildával született két csodás gyermekünk, Zoli és Tilda, Andreától pedig Fruzsi. Andrea fiát, Kristófot hatéves kora óta sajátomként nevelem, így összesen négy gyermekünk van, és két unokánk, Kornél és Zotya. Azt gondolom, az első házasságból is kihoztuk a lehető legtöbbet, csak az utolsó két év csúszott el. Közös céljaink elérése érdekében kerestem a pénzt, sokat utaztam, és valahogy elszoktunk egymástól. Fiatal apukaként keveset voltam otthon. Nagyon fontos dolgok maradtak ki az életünkből, az életemből. Később elnézést kértem a gyerekektől, és megígértem, hogy innentől itt vagyok nekik. Nem tudom bepótolni, ami kimaradt, de még van idő közösen valami szuper újat építeni.
Amikor borul a házasság, és mindent újra kell indítani negyvenévesen, az ember elgondolkozik, mi is a siker. Zoltán szerint semmiképpen sem a karrier és a pénz. Hanem hogy milyen emberek veszik körül. Szinte minden kutatás arról szól, minél szélesebbek és mélyebbek az emberi kapcsolataink, annál boldogabbak leszünk.
– Nekem negyvenéves koromra teljesen lecserélődött a baráti köröm, és minden újraindult – mondja. – Sokkal tudatosabban kezdtem szűrni az embereket, és ma már jobb szemem van ahhoz, ki az, akivel dolgom van, és akivel sok időt szeretnék tölteni, mert építjük egymást… Mondjuk, éppen a második feleségemnél nem tűnt ez fel azonnal. De aztán gyorsan vettem az adást. A párkapcsolatok terén is jobban hiszek a lassú építkezésben: jól meg kell ismerni a másikat. A „kiegészítjük egymást” szöveg is hamis egy kicsit, mert szerintem senki sem akar fél embert maga mellé. Két érett személyiség találkozása mindig izgalmasabb.
