Emlékszel, mikor hallottál életedben először Malajziáról?

Semmit nem tudtam az országról, mielőtt idejöttem. A hátizsákos utazásaim során egy vitorlás hajóra jelentkeztem „legénységnek” az Andamán-tengeren, és a francia kapitány azt mondta, ahhoz hatvannapos thaiföldi vízumot kell szereznem. Ő javasolta, hogy forduljak Penang szigetén, Malajziában, az ottani thai nagykövetséghez. Így kerültem először az országba.

Azt hittem, tudatosan készültél ide.

Nem, teljesen véletlenül, már ha vannak véletlenek. 2016-ban úgy jöttem el Magyarországról, hogy vettem egy repülőjegyet Nepálba.

Miért döntöttél úgy, hogy otthagyod az addigi életedet? Menekültél valami elől?

Nem. Igazából kifejezetten jó életem volt, csak úgy éreztem, ha otthon maradok, meghal a lelkem.

Rendben, akkor kezdjük az elejéről. Mi a szakmád?

Egerben éltem, eredetileg magyar–történelem szakos tanár vagyok, elvégeztem az Államigazgatási Főiskolát is, dolgozni viszont lapkiadóknál dolgoztam értékesítőként. Rövid ideig egy tréningcégem is volt, majd személyzeti tanácsadó vállalatoknál helyezkedtem el. 2014-ben Budapestre költöztem, jógáztam, és elkezdtem jógát oktatni. A következő évben utaztam először egyedül külföldre, Athénba és az egyik közeli görög szigetre, Ídrára. És akkor ott, az Égei-tengeren hajózva, harminckilenc évesen kinyílt számomra a világ. Utána már nem tudtam visszagyömöszölni a lelkem az addigi életembe, egy belső hang azt súgta, mennem kell. Kiürítettem a lakásomat, megszabadultam a felhalmozott dolgaimtól, és nevet változtattam. Eredetileg ugyanis Zsuzsanna voltam, és Baros, egy s-sel, de ezt soha nem éreztem a magaménak. 

És mindezt azért, mert egy hang azt suttogta a füledbe, hogy megváltozik az életed? 

Persze. Nem tudtam, mi ez az egész, csak azt, hogy meg kell csinálnom. Mint ahogy még egy útra is el kell mennem. Márciusban elutaztam Ciprusra, és Görögországba is megint. De akkor már nem gurulós bőrönddel, hanem hátizsákkal, és csak az első három napra foglaltam szállást. És valahogy mindig volt hol aludnom, és minden a legjobban alakult. Akkor megéreztem, hogy biztonságban vagyok a világban, csak hagynom kell magam sodortatni az árral.

Nem volt benned feszültség,félelem, izgalom, hogy mi lesz, mit fogsz enni, hol fogsz aludni?

Izgatott várakozás volt, de félelem nem. Amikor Ciprusról hazautaztam, tudtam, hogy nem vagyok képes az addigi életemet folytatni. Részt vettem egy csoportos meditáció­ban. Az volt az instrukció, hogy képzeljük el magunkat egy kristálypiramisban, ahova bejön a mesterünk. Hozzám a dalai láma érkezett, és azt mondta, látogassak el Nepálba. Így lett Nepál az úti célom. Augusztus 25-én, a születésnapomon a Balatonnál voltam. Hajnalban felkeltem, és supdeszkával kieveztem a tó közepére, hogy megnézzem a napfelkeltét. Varázslatos volt. És akkor megszólalt bennem egy hang: „Mire vársz még? Vedd meg a repjegyet!” Visszaeveztem a partra, felcsaptam a laptopomat, és megvásároltam az egy útra szóló repjegyet Katmanduba. 

Mennyi pénzed volt?

Miután mindent kifizettem, egyhavi fizetésem és némi dollárom maradt. Semmi nélkül indultam el, de tényleg. Semmi terv, semmi ismerős, semmi pénz. Viszont regisztráltam a Workaway portálon, ahol olyan részmunka-lehetőségeket hirdetnek, amelyekért nem kapsz fizetést, csak szállást meg talán ételt. Jelentkeztem Nepálba egy raftingtáborba jógaoktatónak. Aztán laktam egy falusi családnál, majd egy hongkongi lánnyal feltúráztam az Annapurna-alaptáborba a Himalájában.

A hang azt mondta, maradj Nepálban, mégis eljöttél. Miért?

Egyrészt mert lejárt a három hónapos vízumom, másrészt pedig ja­nuár­ban éjszakánként már hideg volt a városokban is, Nepálban nincs fűtés. Reggelente vacogva ébredtem, és valamilyen meleg helyre kívánkoztam. Thaiföldre utaztam, de csalódást okozott, sokkal autentikusabbnak képzeltem. Akkor jelentkeztem egy vitorlás hajóra „legénységnek”, és ehhez hosszabb vízumra volt szükség, mint amit belépéskor automatikusan megkaptam. Azt már meséltem, hogy a kapitány irányított Penangra. Kisbusszal érkeztem a szigetre, és amikor kiszálltam, úgy éreztem, ez az otthonom. Pár hónappal később visszajöttem ide. 

Egy szőke, kék szemű, fiatal európai nő egyedül utazgat Ázsiában. Sosem érezted magad veszélyben?

Nem. Inkább úgy éreztem magam, mint Alice Csodaországban. Adódtak nehézségek, de valahogyan mindig megoldódtak. Például amikor Penangra visszatérve feltörték a bankkártyámat, és elvásárolták az összes pénzemet. Akkor bementem egy kávézóba, és megkérdeztem, nincs-e szükségük munkaerőre, és szerencsém volt. A Covid előtt ez egyáltalán nem számított szokatlannak, sok hátizsákos turista dolgozott úgy, ahogyan én. A járvány aztán rengeteg mindent megváltoztatott. Elmaradtak például a hátizsákosok, és helyettük ma inkább a gurulós bőröndösök jönnek.

Most már évek óta Malajziában élsz, mi tart ott ilyen soká?

Beleszerettem az országba, és minél többet szerettem volna megtudni róla. Körbeutaztam, felfedeztem a nem turistás helyeket. És 2019-ben jelentkeztem a penangi egyetemre turisztikai fejlesztés szakra, mesterképzésre. A pandémia miatti határlezárás előtt két héttel érkeztem vissza az országba, hogy elkezdjem az egyetemet. Azóta megszereztem a mesterdiplomát, és most doktori képzésen tanulok tovább. A disszertációm témája a Magyarországról Malajziába irányuló turizmus fejlesztési lehetőségei.