Nagyon sok szó esik manapság az önismeretről és annak fontosságáról, de mit is jelent valójában ez a kifejezés? Azt tapasztalom, hogy az emberek hajlamosak összekeverni az önismereti utat az önigazolással, pedig közel sem ugyanazt az eredményt hozza a kettő.

Az önismeret útján

Sokan megerősítést, visszaigazolást várnak, és arra mondják tévesen, hogy önismereti folyamatban vannak, amikor olyan helyekre járnak, ahol „visszaerősítik” őket. Valóban fontosak a pozitív kommentek, hiszen általuk számos készségünk és képességünk könnyebben felszínre tör, de ez nem feltétlenül az önismeretről szól, hanem sokkal inkább az önbizalom-növelésről. Márpedig ha valakiben ez a téves kép él, akkor az illető egy valódi önismereti folyamatba bekerülve – például egy önismereti csoportban – találkozni fog egy-két tükörrel, ami élesebben mutatja őt, mint amit el tud viselni. És ilyenkor előfordulhat akár sértődés is. Nem arról van szó, hogy ebben a folyamatban durva, nyers pofonokat kell kapni, de elengedhetetlen, hogy a személyiségünknek azokkal a részeivel is találkozzunk, amelyeket mi sem látunk szívesen. Ha ilyen helyzetben felháborodunk és elmenekülünk, azzal a felkiáltással, hogy nem akarjuk még tovább gyengíteni magunkat, éppen a megerősödés lehetőségét szalasztjuk el. Ha csak azon az áron tudjuk elfogadni magunkat, hogy nem veszünk tudomást a kevésbé csillogó oldalunkról, az bizonytalanná tesz. A „nemkívánatos” részeink ugyanis folyamatosan ott vannak, és görcsössé, sértődékennyé tehetnek minket, amikor valaki ezekkel kapcsolatban visszajelez nekünk. Az önismereti folyamatban megfogalmazzuk ezeket a tulajdonságainkat, és ami változtatható, azon szépen lassan, erőfeszítések árán próbálunk dolgozni, és a legjobbat kihozni magunkból. Ami nem mozdítható, azzal kapcsolatban pedig megpróbálunk elindulni az önelfogadás irányába. Ez hasonlóan működik, mint a testi adottságok esetében. Lehet változtatni például a testsúlyon és az izmosságon, de a testmagassággal nincs mit kezdeni – az egyetlen lehetőség, hogy megbarátkozunk vele. Ideális esetben nemcsak elfogadjuk, hanem szeretni is tudjuk magunkat ezekkel a tulajdonságainkkal együtt. 

Eszembe jut valaki, aki folyamatosan ajnározta magát, állandóan hencegett, de sok elutasítással találkozott. Ő azzal magyarázta a szakításokat, a barátok elfordulását, hogy biztosan „túl sok” nekik, hiszen olyan szép, okos és sikeres. Nem akarta látni magát a tükörben, amely valójában azt mutatta, hogy mások a viselkedése miatt nem szeretnek a társaságában lenni. Ő ezt átforgatta abba, hogy biztosan irigységből nem tudnak vele lenni, ezt ugyanis inkább elviselhetőnek érezte. Önismereti szempontból mindig annyit látunk magunkból, amennyit éppen el tudunk viselni. Nagyon óvatosan lehet ebből kimozdítani valakit, és elkezdeni dolgozni a továbblépésen. Az illetőről kiderült, hogy kiskorában nagyon kevés megerősítést kapott, ezért elkezdte saját magának adni ezeket. Azért dicsérte magát állandóan, mert valójában attól tartott, mások úgysem dicsérnék. Végül szépen lassan visszatért belé az a bizalom, hogy – ha engedi – a világ is tud kedves lenni vele, nem kell magának előre legyártania a dicsérő szavakat.

Élethosszig tartó munka

Ha belekezdünk egy önismereti folyamatba, tulajdonképpen életünk végéig van vele dolgunk. Természetesen meg lehet benne pihenni, hiszen előfordul, hogy egy adott időszakban nem tudunk mélyebbre menni, mert egyszerűen elfáradtunk, vagy éppen más dolgok kötnek le bennünket. Ugyanakkor el kell fogadnunk, hogy nincs olyan, hogy „készen vagyunk”, hiszen az élethelyzetünk folyamatosan változik, és sok új, megdolgozni való helyzetet kínál. Normatív krízisek jönnek, gyerekeink születnek, aztán kamaszodnak, kirepülnek, és ezeket megélve mindig más dolgunk van önmagunkkal. A párkapcsolatunk is különböző szakaszokon megy át, lehetnek könnyebb és nehezebb időszakok, elveszíthetjük a szüleinket – ez a felnőtté válásunk folyamatában egy éles vonalhúzás –, megváltozhatnak a baráti kapcsolataink. Kaphatunk előléptetést, vagy elbocsáthatnak minket. Ami pedig mindenkit egyaránt érint, hogy változik az életkorunk, és ez sok új önismereti kérdést vethet fel bennünk: az egyik ilyen például a sokat emlegetett életközepi válság. Amit harmincnyolc évesen elértünk önismeretben, az nem lesz elég ötvenkilenc évesen, hiszen akkor teljesen más dolgokkal nézünk szembe, más tulajdonságainkkal és elakadásainkkal találkozunk. Újra és újra érdemes elmélyülnünk magunkban, mert a korábbi tudásunk és önismeretünk nem lesz elég hozzá, hogy segítsen.