Hosszú, velőtrázó csengetés hasított bele a home office csendjébe. Egy pillanatra összerezzentem. De csak egy pillanatra, mert azonnal tudtam, miről van szó. Egyetlenegy ember szokott így csengetni.

Berni.

Ezzel jelzi ugyanis, hogy hazaért, és valaki menjen le segíteni neki felhozni a rollerét a lépcsőn, mert egyedül nem tudja. Pontosabban nem akarja, mert szerintem tudná. Ilyenkor nekem kiesik a kezemből a klaviatúra (a felmosófa, a szeneslapát, a csákány, a súrolókefe vagy a porszívó, attól függően, hogy éppen mit csinálok), és szaladok le, hogy segítsek a kislányomnak felhozni a rollert. Felpattantam tehát, kiléptem az ajtón, és már messziről láttam, hogy most sem kell csalódnom: odalent virított a kislányom sárga biciklissisakja. Berni ugyanis hajlandó felvenni a sisakot, amihez én ragaszkodtam, hogy csak akkor mehet rollerral, ha felveszi. Meglepően­ könnyen sikerült meggyőznöm, hogy a saját érdekében hordania kell, ami egy kicsit mindig csálén áll a fején, de éppen csak annyira, hogy attól még cukibb legyen. Most is így volt, és én egy nagy cuppanós puszit adtam neki a fejére.

– Tati, észrevetted, hogy a sisakot pusziltad meg? – nézett rám Berni kérdőn.