1. A félelem 

1956-ban ötéves voltam, és meghatározó emlékeim kötődnek ezekhez az októberi napokhoz. Belövést kapott a házunk, emiatt egy olyan új félelmet éltem át, amit addig soha nem tapasztaltam. Aztán a szü­leimmel és másokkal együtt megindultunk a Nyugat felé. Zaláig­ jutottunk, ahol a határőrök elől az embercsempész beterelt minket egy erdészházba. Azt mondta, ha valaki csak megpisszen, annak súlyos következményei lesznek. Arra is tisztán emlékszem, miként próbáltam még a lélegzetemet is visszatartani, nehogy börtönbe zárják a családomat. Ezek az élmények kihúzták a talajt a lábam alól. Megrepedt az a burok, az a biztonsági fal, amit addig a szüleim körém építettek. De nincs bennem hiányérzet amiatt, hogy végül itthon maradtunk. 

2. A Szkéné

Már az érettségi évében a Szkéné­be kerültem, amely a Budapesti Műszaki Egyetem színháza és amatőr társulata volt. Az alapítótól, Keleti­ István rendezőtől életre szóló útmutatást kaptam arról, mit jelent a színház. Fantasztikus emberek közé kerültem, akik mérnöknek, bölcsésznek készültek, nem színészek akartak lenni, de színházat építettek a két kezükkel, még én is segítettem a falakat festeni. Velük megtanultam, hogy lehet csapatban dolgozni, hogy kell a másikra figyelni, a fegyelmet, a játékosságot. A foglalkozások után Pista vezetésével beszélgetések zajlottak irodalomról, eszmékről, a világról. Én inkább hallgattam, pár évvel fiatalabb lehettem, mint a többiek, de rengeteget tanultam. Egyebek között igényt arra, hogy járjak utána mindennek, tanuljak, elemezzek – később mindez a szakmámhoz rendkívül fontosnak bizonyult. 

3. A hang

A Színművészeti Főiskolán a Vígszínházba kerültem gyakorlatra. Várkonyi Zoltán meghallgatott, és kijelentette, hogy így nem állhatok színpadra, mert nagyon zárt, torokhangon beszélek. Ekkor Venczel­ Vera elvitt az énektanárnőjéhez, Ónody Kiss Mártához, akinek nagyon sokat köszönhetek. Igazi pedagógusként, hihetetlen türelemmel, kitartással, az éneken át vezetett a helyes légzés, a helyes beszédtechnika felé. Évekig jártam Mártához, aki a lelki támaszommá is vált, biztonságot adott. Nélküle nem tartanék ott, ahol tartok.

4. A vágy villamosa

Februárban mutattuk be a Budaörsi Latinovits Színházban A vágy villamosa című darabot, amelyben Blanche szerepét játszom. Valljuk be, nem az én koromban szokta a színésznőket megtalálni ez a figura, hiszen a darab szerint ő egy harmincas nő. A próbafolyamat alatt megküzdöttem a karakterrel, és magammal is. Miután Blanche visszatekint az életére, ezt nekem ugyanúgy meg kellett tennem – egyrészt szakmailag, másrészt magánéletileg. Volt egy pont, amikor azt mondtam magamban, „jaj, ne”, a következőben pedig hogy „de igen, én ezt mindenképp meg akarom csinálni”. Szenvedélyesen, aprólékosan és hosszadalmasan dolgoztam ezzel a szereppel – régen kaptam ilyen jelentős feladatot. És amikor esténként színpadra lépek, felszabadultan élem át, nem pedig eljátszom. 

5. Az unoka

A fiamnak is nagyon örültem, amikor megszületett, és szerencsére igazán jó a kapcsolatunk. Aztán amikor három éve a pár napos unokámat először a kezemben foghattam, hosszan néztem, és azt éreztem, hogy a szeretet megtölti a lelkem. Csodálatos látni, ahogy nyiladozik az értelme, ahogy mondatokat fogalmaz, ahogy egyre színesebb a fantáziája. Amikor vele vagyok, belehelyezkedem az ő világába, és csak figyelem. Érzem azt is, hogy nem mindegy, mit mondok neki, mert felcsípi és viszi tovább. A barátnőimnek nehezen hittem el, de tényleg különleges érzés nagymamának lenni. 

Fotó: Dömölky Dániel