Nők Lapja: A legfrissebb Instagram-bejegyzésed egy hosszabb, kitárulkozó vallomás, amelyben azt írod, hogy még mindig tanulod az önelfogadást, és próbálsz mindenkinek megfelelni, ­hiába tudod, hogy nem kellene.

Liptai Claudia: Ezt szerintem tényleg a sírig viszem, ahogy le is írtam.

Engem ez azért lepett meg, mert a veled egykorú, illetve hasonló karriert befutó emberek tipikusan azt szokták hangoztatni, hogy „én már senkinek nem akarok megfelelni, csak saját magamnak”.

Kizártnak tartom, hogy valaki tényleg színtisztán így érezzen, és ne legyen benne szemernyi kétség sem. Fontos, hogy időről időre felülvizsgáljuk az életünket. Pont most beszélgettem valakivel, akivel tizennégy éve megszakadt a kapcsolatom, azóta nem is szóltunk egymáshoz. Az, hogy tönkrement a barátságunk, legalább feleannyira múlott rajtam, mint rajta. Elképesztő boldogság volt most érezni, hogy ő is nyílt szívvel áll hozzám, és újra elindulhatunk egymás felé. Életem egyik nagy célja, hogy a fontos emberi kapcsolataimat, iszonyatosan féltve-óvva őket, megőrizzem. Megtanultam, hogy a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, ha nem kockáztatjuk meg, hogy belemenjünk egy nehéznek ígérkező beszélgetésbe, például egy baráttal, mert félünk attól, hogy alulmaradunk, vagy kiderül, hogy mi voltunk a hibásak egy adott helyzetben.­ Én ilyenkor tudok önkritikus, sőt önmarcangoló lenni, sokszor feleslegesen. De inkább ilyen legyek, mint felületes.

Ígérem, nem fogjuk az összes közösségimédia-posztodat kielemezni, de rengeteget nevettem azon a bejegyzéseden, amelyben irtó viccesen, de azért büszkén beszámolsz arról, hogy nemrég elkezdtél futni. Egyértelműsítetted, hogy ez eddig nagyon távol állt tőled. Csak a futás műfaja idegen, vagy általánosságban az edzés? 

Vannak dolgok, amiket nem szabad erőltetni! (Nevet.) Az egyik legnagyobb teher az életemben, hogy ebben tényleg nyomorult vagyok. Elmegyek a futópályára, és lehagy a nyolcvannyolc éves bácsi. Ezek iszonyú méltatlan pillanatok. Hogy motiváljam magam, természetesen előbb vettem meg húsz ruhát, mint hogy egy métert is futottam volna, és futócipőből is van két pár. Nem tudom, minek, majd a kezemre húzom az egyiket, amíg futok.

De miért kezdtél bele?

Mert az nem lehet, hogy ne próbáljak ki valamit, amit a férjem (Pataki Ádám cukrász – a szerk.) egyfolytában csinál, és amit mások is csinálnak. Nehogy már én azt ne tudjam!

Akkor nem is a szokásos dolgok motiváltak, mint egészségmegőrzés, fogyás, ilyesmi? 

De, persze, azok is. Azt hittem, majd olvadnak a kilók, elmegyek futni felnőtt mérettel, és mire hazaérek, már a lányom ruháit fogom hordani. Hát ez nem történt meg. De tény és való, hogy van ebben a futásban valami. Kint vagy a szabadban, már ismered a kacsákat a tóban, és a bácsit, aki mindig ott pecázik. Ez nyugtatólag hat a lélekre. Arra az egy órára kikapcsolom a telefont, senki ne zavarjon, az ott az én időm. Most, hogy kijöttem a betegségekből, visszatérek a futópályára, de már okosabban. A maximalizmusom először azt diktálta, hogy rögtön fussak le egyben nyolc kilométert, ezt nyilván nem lehet. Mindent rögtön akarok. Amikor sorba kellett állni a türelemért, nem volt hozzá türelmem. Azt gondolná az ember, hogy idővel egyre bölcsebbek leszünk, de én ugyanolyan türelmetlen vagyok, mint régen. Rögtön meg akarok gyógyulni, rögtön akarom, hogy úgy nézzek ki… Majd megtanulok várni a következő életemben, amikor dobókocka leszek.

Említetted a férjedet, akiről mindig szuperlatívuszokban nyilatkozol. Légy szíves, áruld el legalább egy, aprócska rossz tulajdonságát.

Nagyon egyszerű. Minden férfi gyermek. Ezt most a legnagyobb szeretettel mondom. Sokkal inkább vágynak az állandó figyelemre, mint a nők, és ezt néha fárasztó fenntartani. Ha visszanézek a korábbi párjaimra, azt szoktam mondani, hogy felruháztam őket. Kicsit olyanok voltak a pasik, mint a karácsonyfák: felraktam minden díszt, de aztán eljött a vízkereszt. Ádámhoz már másképp álltam hozzá. Valamelyik este vagy századszor nézett meg a Francia rúdugrás című darabban, ő ezt szívből élvezi, imádja, századjára is szeret nézni és rajong. Ő is vágyik rá, hogy rajongjak érte, de vissza is kapom. Ez az oda-vissza energiaáramlás rendkívül fontos, így van egyensúlyban egy kapcsolat. Na, végül csak nem mondtam egy rossz tulajdonságot sem.

Panka lányod tizennyolc éves lett a nyáron. Ez nyilván nem gombnyomásra történik, de innentől mégiscsak felnőttnek számít.

A fejéhez is vágom. „Most már téged visznek el a rendőrök, nem az anyádat!” (Nevet.) Sosem felejtem el, nem sokkal a születésnapja előtt megyek be a szobájába, és zokog. Egyébként sírós csaj, ebben hasonlítunk, ő is nagyon meg tudja élni az érzelmeit. Kérdezem, miért sír. „Én nem akarok felnőni, nem akarok tizennyolc éves lenni.” A bulira vágyott, a felelősségre viszont egyáltalán nem. Én annak idején bezzeg alig vártam, hogy felnőtt legyek, bár az egy másik világ volt. Panka sokat változott, a legpokolibb kamaszidőszakon szerintem túl vagyunk. Tizenhárom és tizenhét éves kora között elég kemény volt.

Mi volt akkor a túlélési technikád szülőként?

Ahogy egy barátnőm mondta: állj be a sarokba, változz fikusszá, és fotoszintetizálj! Ezt tudod csinálni. Nem volt túlélési technikám. Időnként üvöltöttem, máskor sírtam. Istenem, ki ez a gyerek? Erre jók a barátok, hogy elmondják, ők is ugyanezen mennek keresztül. Panka ebből a szempontból csodálatos, rengeteg barátja van, sok közösség tagja, mindig van kihez szólnia. Elkerülte a kamaszkori depresszió,­ amitől egyébként a legjobban féltem. Rosszkedvű persze volt, illetve amikor tizenhárom évesen elvesztette az apukáját, az borzalmas időszak volt, és az a fájdalom sosem fog elmúlni. De most ügyesen keresi az útját, jó irányba halad, jó értékrenddel. Most végez majd a gimná­ziumban, érdekli a divat, divatmarketinget akar tanulni, nem tudom, ez mit jelent pontosan. Jobban örülnék, ha esztergályosnak tanulna, és lenne egy szakmája.