Ez az a ház, amit előregyártott elemekből egy nap alatt húztak fel?

Igen. Reggel kilenckor idejött két teherautó vontatóval, elhozták az anyagot az utolsó szegig, és akkor a három vejemmel meg a lányaimmal nekiláttunk, másnap este fél kilenckor állt a ház. Elsétált előttünk egy házaspár, az asszony megkérdezte a férjétől: „Tegnap ez a ház még nem volt itt, ugye?”

Amikor fiatalon a barátjával eleveztek Bajáról a Balatonhoz, Szárszón, József Attila sírhelyénél elszavalta a Tiszta szívvel című verset. Az önéletrajzában a költő neve sokszor felbukkan. Esetleg miatta költöztek éppen ide a nyugdíj után?

Nem. A bátyáméknak itt volt üdülőjük, és a szomszéd telek eladó lett, idecsaltak azzal, hogy így többször találkozhatnának a gyerekeink.­ De valóban, József Attilát szinte tetőtől talpig ismertem, mindent elolvastam, ami megjelent róla. 1944-45-ben mi forradalmi ifjúság voltunk, azt tudtuk, hogy ma élünk, de abban már nem lehettünk biztosak, hogy holnap is élni fogunk. Golyók fütyültek el a fülem mellett. Valahogy mindig szerencsés voltam, és életben maradtam.

Sőt, úszás közben például több embert ön mentett meg a vízbe ­fulladástól.

Fiúkat, lányokat, akik beljebb léptek a folyóban, nem látták a gödröt, és elsüllyedtek. Jól úsztam, részt vettem egy víziőrsvezető-képzésen is. Az egyik, hat évvel idősebb unokabátyám beugrott a Sugovicába, át akarta úszni, ám néhány méterre a túlsó parttól eltűnt, csak a fekete haja lebegett a vízben. A hajánál fogva húztam ki. Utána annyit mondott: „Tudtam, hogy jössz.”

És később, a Margit-szigetnél?

A Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumnak volt ott egy csónakháza, és mivel az osztályon dolgoztam, kérhettem onnan kajakot. Elkezdtem evezni, és a hídnál tőlem húsz centire csobbant valami: egy ember. Ordibáltam neki, hogy fogja meg az evezőt. Először tiltakozott – öngyilkos akart lenni –, de végül belekapaszkodott. Utána a mentőorvos azt mondta, ha a férfi rám esik, már nem beszélgethetnénk.

Mai fejjel az is felfoghatatlan, hogy az édesanyja a vonat tetején utazott önhöz.

Drága jó édesapám kőműves volt. Azt mondta, a tizenkét hold föld nem tart el minket a bátyámmal, odaad inasnak. Nagy harcot vívtunk, mert közöltem vele, hogy márpedig továbbtanulok, végül elindultam egy aktatáskával, fogporral, fogkefével meg néhány aprósággal Budapestre. Több próbálkozás után kikötöttem az egyik kollé­gium­ban, ahol az ablakban üveg helyett papír volt, ha valaki erősen becsapta, kirepült. Édesanyám nagyon bánkódott, hogy úgy mentem el, hogy semmit sem vittem magammal. Egy zsákot telepakolt mindennel, paplannal, télikabáttal, szilvalekvárral, zsírral, és eljött hozzám. Mivel az utastérbe már nem fért be, Bajától Budapestig a vonat tetején utazott, a többi feketéző között. Pedig otthon a szénával megrakott szekérre sem mert felülni, inkább gyalogolt helyette hat kilométert. Ilyen az anyai szív.

Korábban a nagypapája sem erőltette a tanulást. Az elemi után miért mondta, hogy ön inkább polgáriban folytassa a gimnázium helyett?

Apám vidéken dolgozott, ezért nagyapám befogott a lóval, és elvitt a gimnáziumba, hogy beírasson. Száz pengő volt a díja. Az öreg elgondolkodott, hogy a szomszéd Julcsa néni nyolcvan pengőért kínálta fel a tehenét, és inkább azt vette meg a pénzből. Engem pedig átvitt a polgáriba, ahol csak öt pengő volt a beiratkozási díj.

Ilyen kezdetek után hogyan lett mégis az ország matematikusa?

A tanítóképzőben volt egy matematikatanárom, aki annyira jól magyarázott, hogy megértettem az összefüggéseket, így szemben pél­dául a versekkel meg a történelmi dátumokkal, azt a tárgyat nem kellett magolnom. Ezért mertem az egyetemen felvenni a matematika–fizika szakot, gondoltam, könnyű lesz. Aztán Fejér Lipót professzor és Szász Pali bácsi klasszikusanalízis-előadásain négy évig mást se csináltunk, csak tételeket és bizonyításokat daráltunk… Évekkel később Miskolcra kerültem, és tanítottam az esti kohászhallgatókat is. Azt mondták, nagy segítség lenne egy olyan könyv, amelyből megérthetik az anyagot. Ezért esténként csak azzal foglalkoztam, hogyan fogalmazhatnám át a klasszikus tételeket a beszélt magyar nyelvre úgy, hogy megmaradjon a tartalmuk. Amikor pályázatot írtak ki egy középiskolai tankönyvre, a jegyzeteimből küldtem el huszonnégy oldalt. Engem választottak. A Matematika című könyv már a huszonegyedik kiadásnál tart.

Még az űrturista Charles Simonyi is az ön kötetét említette az űrben, amikor rádión keresztül megkérdezték tőle, melyik könyv hatott a pályájára.

Hihetetlen volt. Mondtam is a kiadónak, hogy ha az űrből megrendelik a könyvet, hogy a fenébe fogjuk elküldeni.

A jelenlegi matematikaoktatást ­hogyan lehetne jobbá tenni?

A matematikát csak úgy szabad tanítani, hogy lássuk a szemekből, mindenki megértette, és alkalmazni is tudja, akkor biztosan megmarad a tudás. Nem oktatni, tanítani kell. Ehelyett az egyetemen az a hozzáállás, hogy ha valaki nem érti, az ő baja, menjen haza, és tanulja meg.

A számítástechnika tantárgy bevezetése is az ön nevéhez fűződik. A mai technológiáról mi a véleménye?

Egyik napról a másikra fejlődik, szinte beláthatatlan. Az ember még nem nőtt fel ahhoz, amit a technika tud nyújtani. Az első, templomi orgona méretű számítógépet egy angolból oroszra fordított könyvben láttam. Attól kezdve minden elérhető számítógépes ismeretet begyűjtöttem, és fakultatív előadásokon az érdeklődő mérnökhallgatóknak ­továbbadtam.

A mesterséges intelligenciával ­szokott beszélgetni?

Kipróbáltam.

Miket kérdezett tőle?

Például arról kérdeztem, hogy a különböző ógörög matematikai problémák mikor jelentek meg először. Sok mindent jól tud.

Bunyevác családból származik. Az utóbbi években különösen sokat foglalkozik a kisebbség helyzetével.

Muszáj. Tito a horvátok nyomására az 1945-ös dekrétumban megszüntette a bunyevác és sokác elnevezés használatát, mondván, ilyen önálló népcsoportok nem léteznek. Magyarország ezt az előírást 1995-ig nem alkalmazta, ám akkor a magyar és a horvát külügyminiszter megállapodott, hogy hivatalosan hazánkban nincsenek sem bunyevácok, sem sokácok.

De miért jó egy népnek, hogy más nemzetség tagjait magukba olvasztják?

Mert a kisebbségek fejpénzt kapnak. Minél többen vannak a statisztikában, annál jobb. A népszámlálásnál a magukat bunyevácoknak, sokácoknak, rácoknak, bosnyákoknak és dalmátoknak nevezőket az adatok összesítésénél horvátoknak regisztrálják. Pedig Magyarországon nyolc-tízezer bunyevác él. Az idősebbek még beszélik a nyelvet, de a gyerekek csak horvát nemzetiségi iskolába járhatnak. Ezért létrehoztam a Bunyevác Kulturális Intézetet, hagyományőrző ren­dezvényekkel és olvasókörrel próbáljuk elérni, hogy ne haljon ki a nyelvünk.

Az önéletrajzában meglepett, hogy már 1943-ban jógázott. Azt hittem, az később terjedt el.

Akkoriban jelent meg Selva Raja Yesudian könyve, a Sport és jóga. Végigcsináltuk a kollégistákkal is a tanítóképzőben, de a tornatanár betiltotta, mert előfordult, hogy a légzési gyakorlatoktól többen olyan állapotba kerültek, hogy elfeküdtek. Én is jártam úgy. Láttam a mennyezetet, félrelökve az asztal, a szék, nyitva az ablak ott, ahol gyakoroltam. Nem éreztem semmilyen ütést, teljesen tiszta volt a fejem. Szinte kiüresedett az agyam.

Hogy néz ki egy országos futó­verseny, amelyen kilencvenöt év ­felettiek indulnak?

Ahhoz olyan dédunokákra van szükség, akik szeretnek futni, és akárhányszor meglátogatnak, azzal kezdik, hogy „papa, gyerünk, nézzük meg a Balatont!”. Nekem pedig futnom kell velük. Egyszer az anyjuk, aki testnevelőtanár, lemérte az időt, mennyit futunk, és kijelentette, hogy ezzel az eredménnyel világbajnok lehetnék. A harmincöt év felettiek atlétikaversenyén ötéves bontásban emelkednek a korcsoportok. Én a kilencvenöt pluszosoknál egyedül neveztem, a kilencven felettiek között futottam.

Jól emlékszem, 34,11 másodperc alatt teljesítette a száz métert?

Igen. Fedett pályás versenyeken amúgy hatvan métert kell futni, abban biztos, hogy a legjobb vagyok.

Ez minek köszönhető?

Négy éve már nincs meg a kiskutyám, de vele reggel-este lefutottunk hatszáz métert. Meg a futás és a sport mindig közel állt hozzám, 1948-ig versenyeztem atlétikában és szertornában is.