A zselici dombok fölött rétisas kering, körben erdő, a völgyben patak csobog, a keleti lankán méltóságos, újonnan épült parasztház. Megérkeztünk Kaposvár-Töröcskére, Zicska Szilárd tündérkertjébe. Mosolyognak rám az almák, sárgállnak a körték, és akkora birsek teremnek a fákon, hogy elámulok. Két házőrző eb fut elénk, a vizsla boldogan ugrál, de a hatalmas kaukázusi juhász láttán, bevallom, összeugrik a gyomrom. Borjúnak is beillene. Szerencsére pont olyan jámbor is, a gazdi láttán eltátja a száját, ő pedig megnyugtatólag beteszi a kezét a két farkasölő agyar közé: „Dömötör, ne illetlenkedj!”

 Rudolf trónörökös almája 

– Nézzetek szét nálunk! – mutat végig birodalmán büszkén Szilárd, és karját úgy tárja ki, mintha magához akarná ölelni az egész határt. – Ez itt a házam, az ott a tyúkól, az a kocsiszín, az istálló, emitt a gyümölcsös. Háromszáz fajta, ebből százhúsz almafa, száz körte, a többi szilva, cseresznye, birs, naspolya, barack, meggy. Ez a „mosolygó batul”, az a „Rudolf trónörökös almája”, emitt édesanyám kedvenc bőralmája, a ház mellett a nagymamám pamuk almafáját látjátok, az meg ott Petőfi körtefája, ami alatt a legenda szerint az Egy gondolat bánt engemet… című versét szavalta a költő. Ez pedig – simít végig egy fa törzsén szeretettel – Szombathelyi Tibor barátom fája. Ő volt az egyik példaképem, amíg egy tragikus balesetben el nem hunyt. Önellátóan gazdálkodott, úgy élt, olyan természetközelien a birtokán, ahogy én is szeretnék… 

– És ezek a birsek? – érdeklődöm a fa ágait szinte földig húzó, hatalmas, sárga gyümölcsök láttán. 

– Ez a bereczki bőtermő. Bereczki Mátéról kapta a nevét, aki az 1860-as években igazán jelentős gyümölcsöskertet alapított Magyarországon. Bevizsgált, régi magyar fajta. A bevizsgált azt jelenti, hogy a fák leve­leit, amelyeket kapok vagy más kertjében találok, elküldöm Angliába egy laborba, ott „genetikai ujjlenyomatot” vesznek róluk, és átengedik egy szoftveren. Nekik szinte minden fajta megvan, a 19. század kezdete óta gyűjtik, legalább ötven magyar alma- és körtefajtát tartanak nyilván. Amikor elkezdtem a telepítést, a göcseji Tündérkert alapítójától, Kovács Gyulától is hoztam oltványokat, közülük négynek elküldtem a levelét bevizsgáltatni. Kiderült, hogy a négyből csak egy volt ismeretlen magyar fajta, a többi régi, nemzetközi. De olyan gyümölcsfát is fedeztem már fel, ami még az angoloknak sem volt meg, teljesen ismeretlen, bizonyára két régi fajta szerelemgyereke. Sokszor keveredhettek a gyümölcsfák itt, a Kárpát-medencében, mert az arisztokraták annak idején a világ minden szegletéből hozattak fákat, oltóvesszőket. De abban egyetértek Gyulával, hogy az őshonos magyar fafajtákat meg kell menteni az utókor számára. Csak ahhoz be kell vizsgáltatni, hogy tényleg azok-e… Visszatérve a birsre, viszek halottak napján a nagymamámnak róla, mert kérte, hogy „aztán majd mutasd meg, milyenek lettek azok a birsek!”. Fantasztikus birskompótokat ettem nála gyerekkoromban. Sajnos szegény már nem érhette meg, amíg termőre fordulnak a fák, 2011-ben elültettük a kedvenc pamukját, ő meg 2016-ban meghalt. Nagyon szerettük egymást, igazi mesebeli nagyanyó volt, folyton sütött-főzött az unokáinak. Sokat mesélt a régi időkről, fel is jegyezgettem a történeteit, és beköttettem könyvnek. Ha bemegyünk a házba, megmutatom. De előbb hadd fejezzem be a farakást! Csak pár perc. 

Mit tud az ágapríték? 

Azzal Szilárd bevezet minket a kocsiszín alá. Nekiveselkedik, és már rakja is hűvös halomba a hasábfákat, amelyeket az imént felhasogatott. Éppen kitisztít kétholdnyi legelőt, újságolja két szusszantás közt, mert marhákat szeretne tartani, és közben feltankol tüzelőből is. Most már a saját erdejéből is termelhet ki fát, mert sikerült megvásárolnia a kertje tövében két hektárnyit. Nézem, ahogy dolgozik. Izmos teste hajlik, mint a rugó, a mozdulatai pontosak. Amúgy crossfitedző, árulja el, bejár a városba tréningeket tartani, így tartja magát fitten. Meg néha kaszálással, tyúkólépítéssel, avarhordással. Mert ezen az óriási birtokon ki nem fogy a munkából. Hát ha még marhák is lesznek! 

– Na, már csak a faforgácsot söpröm össze, meg az elhullott ágaprítékot, és kész vagyok – szabadkozik. – Előbbi a tyúkok alá megy, utóbbit meg bedobom a fák körül kialakított övárkokba. Az ágapríték alatt a talaj kiválóan tárolja a vizet, és az ilyen aszályos időkben kincset ér. Aztán szép lassan komposztálódik, és ellátja tápanyaggal a fákat meg a gyökérkapcsolt gombákat. Úgy kell elképzelni a talajt, mint egy élő, lüktető hálózatot, hívhatjuk internetnek is. A fák a gombákon keresztül kommunikálnak egymással, a gombák ugyanis szimbiózisban élnek velük. A fa tud fotoszintetizálni, ő adja a gombáknak a cukrot, ők meg kérnek érte foszfort, és így tovább. Mindkettő nagyon fontos tápanyag. Az árkok úgy vannak kialakítva, hogy a fák lombjának csurgója alá essenek, így a pára meg az esővíz oda csapódik le. A gyümölcsösben én nem kaszálok, és a lehullott lombtakaró, az avar is a talaj védelmére szolgál. Ahogy a zöldségeskertemben sem öntöztem egész nyáron, a mélymulcs, amivel betakartam a talajt, megvédte az aszálytól… Honnan tudom mindezt? Michael Phillips­ amerikai gyümölcsésztől, akitől két könyvem is van, és többször beszéltem is vele. Itthon még alig ismerték a permakultúrát, amikor én már így igyekeztem művelni a kertemet. De hallgatok más szakemberre is. Gyulai Iván például, a mélymulcsos kert kitalálója, szintén nagy tanítóm. 

A vályogház titka

Mire idáig ér a magyarázatban, Szilárd befejezi a farakást, ledobja a kesztyűt, és bekísér a házba. Mielőtt belépnénk, még gondosan beindítja a hátsó komposztálóban az esőzést, azaz megnyitja a komposztrekeszek fölé akasztott zuhanyrózsákat. Természetesen esővíz folyik belőlük, amit Szilárd szorgosan összegyűjt, ugyanúgy, mint az ágaprítékot. Teljes önellátásról ugyan nem álmodhat, de máris megtermeli magának a zöldséget, gyümölcsöt, tojást, és amint látjuk, alaposan el van látva tűzifával télire. A cél az, hogy amennyire csak tudja, csökkentse a fogyasztását, azaz leegyszerűsítse az életét. Szilárd önellátását tehát kicsit másképp kell elképzelni, mint paraszt őseinkét, hiszen itt még a tyúkok éjszakai szállását is egy elmés automata ajtó zárja le. Végtelenül furmányos gazda, mindenféle szakirodalmat felkutat, feltúrja a levéltárakat, az internetet, aztán amit megtud, szépen összerakja a saját szája íze szerint. 

– Na de most már tényleg lépjünk be az ajtón! – indítványozza, azzal lenyomja a parasztház kilincsét. Elégedetten nyugtázza, amikor felszakad belőlünk egy elismerő sóhaj. Ami a szemünk elé tárul, egy belsőépítészeti szaklapban is megállná a helyét. – Ez itt a nappali meg a vele egybenyitott konyha – tart idegenvezetést a gazda –, afféle polgárosult paraszti életmódhoz szabott tér. A ház egyik fele. A másik hatvan négyzetméteren találhatók a hálók meg a fürdőszoba. Középen egy oszlop, az tartja a tetőt. Mindent én találtam ki, a helyiségek méreteit, a cserépkályhát, a rakott sparheltet, a bútorokat… Közel húsz éven át dolgoztam az amerikai hadsereg szolgálatában a Közel-Keleten, és esténként, munka után mást sem csináltam, mint rajzoltam, osztottam-­szoroztam. Mindent úgy akartam kialakítani, hogy utána már semmit ne kelljen átépíteni. Egy dobásom van, tudatosítottam magamban. Nézzetek csak ide!

Azzal Szilárd elővesz egy fotót. Az ágyon ül valahol Irakban, a feje fölött a falon a Zselic térképe, mellette a komódon egy csomó tervrajz. Így teltek az órák, álmodozással, tervezgetéssel. Ha pedig hazajött, évente háromszor, megkereste a szakembereket, akiknek a stílusa megtetszett neki. Ilyen volt a ház építésze, Grátz Antal is, a neves Makovecz-tanítvány. Szilárd annak idején Kassai Lajos lovas íjász házán megpillantott egy tornyot, amely egy harcos arcát ábrázolja, akkor döntötte el, hogy neki Anti kell. Arra kérte az építészt, olyan házat tervezzen neki, amiről a laikus azt gondolhatja, régi, emellett hasonlítson egy erdészházra is. És az építész felvette a kesztyűt. A vályogfalak legalább ötvencentisek, a birtokon kitermelt földből préselték őket, a padláson tízcentis sárszigetelés, mindenütt szalma a falban, nem részletezem tovább. Ezért tartja a ház olyan jól a meleget. Két cserépkályhával váltva be lehet fűteni. 

– Gyertek hátra, most az a cserépkályha van befűtve! Szemeskályha, a Dunántúl jellegzetessége, a cserepeket Szűcs Apor készítette, kalotaszegi virágmotívumok díszítik őket. Az ajtók vasalása pedig Apor testvére, Kenéz keze műve. A nappali közepén egy tulipános ládát láttok, de ne tévesszen meg, az is új. Fölötte az ingaóra a nagynénémé volt, ahogy a kis kereszt is. Ez függött az orrom előtt mindig, ha kisfiúként náluk aludtam, a nagy dunyhától csak ezt láttam. De üljetek le a konyhában, a barátnőm sütött pogácsát! Kávét?…