Írókkal folytatott korábbi beszélgetéseim során két dolgot hallottam gyakran: egyikük azt mondja, soha nem tudna saját magáról írni, másikuk azt, hogy semmi másról nem képes írni, csak magáról. Ön talán valahol a két végpont között áll, bár a líraiságuk miatt rendkívül személyesnek látom a könyveit. Mintha mindent tudnék már önről, közben azt sem tudtam egészen biztosan kideríteni, vannak-e gyerekei.
Sokszor merítek ihletet a családomból, a kutyámból, a macskámból – igazából minden, ami körülvesz, bármikor bekerülhet egy kötetbe. De igaz, nagyjából kétféle írótípus van: akik mindig a saját életükről írnak, és akiknek szükségük van kész cselekményre, adatokra, tényekre, amelyekbe bele tudják magukat ásni. Én valahol a kettő között mozgok, vagy talán mindkét világban. Írtam könyveket, amelyek sokak szerint az életemen alapulnak, és olyanokat is, amelyek teljesen eltérnek attól. Mégis, azok a történetek, amelyek nem az életemből merítenek, szintúgy rólam szólnak. Nem tudok elkülönülni tőlük, bár látszólag ezek idegen sorsok, mégis belőlem fakadnak. Képtelenség tökéletesen szétszálazni a valóságot és a kitaláltat. Én sem tudom…
Ráadásul – ahogyan korábbi interjúiban említette – a memóriája sem túl megbízható…
Az nem kifejezés. Gyakran előfordul, hogy a kezembe kerül egy régi fotó, amin én is rajta vagyok, és egyáltalán nem emlékszem, mikor, hol készült, mit csináltam akkor éppen. Legfeljebb halványan felsejlik egy érzés, egy hangulat. De igazán nem is tartom magam érdekesnek. A világ sokkal izgalmasabb nálam.
De az fogja meg az olvasókat, amit ön mutat nekik belőle.
Íróként meg kell találnod a saját hangodat és azt, ami hozzád illik. Vannak dolgok, amikről egyszerűen képtelen lennék írni, mert nincs velük semmiféle kapcsolatom. Ez adott, nem döntés kérdése. Mint a zenészeknél például… Amikor meghallunk egy Nick Cave- vagy egy Bob Dylan-dalt, rögtön felismerjük, hogy az az ő hangjuk, az ő karakterük, és ugyanez igaz egy íróra is. Írás közben magunkra öltjük írói karakterünket. De ez egy póz, pont annyira és oly módon valóságos, mint a világok, amelyeket létrehozunk.
Hogyan dönti el a történetek alakulását? Ez egy tervezett, fegyelmezetten kivitelezett feladat, vagy engedi szabadon garázdálkodni a szereplőit a lapokon?
Valamiért azok a dolgok, amelyek velem történtek, mintha követelnék, hogy elmeséljem őket. De amikor nekilátok, hirtelen átalakulnak valami mássá. Emlékszem, amikor a Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről című regényt írtam, kezdetben gondban voltam a stílussal, a ritmussal, és az egyik női karakterrel, akit a mostohaanyámról mintáztam – valahogy merevnek tűnt, de nem értettem, miért. Aztán rájöttem, hogy azért, mert pontosan úgy próbálom leírni őt, ahogyan emlékszem rá. De amikor ezt az igyekezetet elengedtem, felszabadultam. A mostohaanyám, aki nagyon fiatalon került az életembe, és meghatározó volt számomra, sok könyvemben megjelenik, de ezekben a figurákban csak öt-tíz százalék az, ami tényleg ő, a többit én költöm hozzá.
A Sárga tengeralattjáróval ismét visszatér ahhoz az elárvult kisfiúhoz, aki több korábbi regényében is megjelenik. Mintha képtelen lenne elengedni. Lehet, hogy ez valamiféle terápia?
Jó lenne, ha az írás terápia lenne, de nem az. Talán csak azért nem, mert valójában nem vágyom terápiára. Az írás az, amit csinálok, mást nem is tudnék elképzelni. Ha nem írok, nyughatatlan vagyok. Két könyv között lenni maga a pokol, ilyenkor keresem magam. Viszont amikor van egy új projektem, reggelente alig várom, hogy nekilássak, lelkes vagyok, mint egy kisgyerek. A kérdéses téma pedig újra és újra visszatér, és nem azért, mert hívom, egyszerűen csak visszakúszik. És ez az írás szépsége: nem te döntöd el, miről írsz. Valami más belül átveszi az irányítást. Ez történt a mostani regénnyel is. Fél évig készültem egy másik könyvre, egy történelmi témájúra, amely a 17. századi Izlandon játszódott volna. Hónapokig kutattam, írtam is belőle már vagy harminc oldalt, amikor ez az új történet elkezdett „kopogtatni”. Először próbáltam elutasítani: „Nem, bocsánat, túl késő. Már írtam rólad. Elfoglalt vagyok, láthatod, hogy elfoglalt vagyok. Menj tovább, keress mást!” De nem tágított – hetekig dörömbölt, még álmomban is megjelent. Végül azt mondtam: „Rendben, adok neked három hetet, de valami újat kell mutatnod, amit még nem láttam.” Ahogy elkezdtem írni, rögtön éreztem, hogy valami más, valami új születik. Szóval végül nem én döntöttem el, hogy ezt a történetet írom meg.
Ön költőként indult neki az irodalmi pályának. Izlandon meg lehet élni a költészetből?
Nem, nálunk sem él senki kizárólag a költészetből. Izlandon van egy állami alap, ahová minden író pályázhat, és néhány idősebb, elismert költő szokott egyéves ösztöndíjat kapni ebből az alapból, de ez is alacsony összeg. Muszáj mást is dolgozniuk mellette. Ismerjük és szeretjük a hazai verseket, talán többen olvasnak kortárs költészetet, mint itt, de keresni nem lehet vele. Ha költő vagy, Izlandon is csak arra számíthatsz, hogy talán halálod után megkapod a méltó elismerést.
Regényei rendre megríkatnak, de a humor is erősen jelen van bennük. Tudatosan használja ezt az eszközt?
Ahogy mondtam, sosem döntöm el előre, mi kerül a papírra. És biztos, hogy azt sem tervezem meg, hova jöhetne egy poén. Hálás vagyok érte, hogy nekem is jutott humorérzék, mert a humor az egyik legszebb dolog az életben, és kétségtelenül az egyik leghatékonyabb fegyver, amit birtokolhatsz. Egyszerűen lehetetlen, hogy ne lássam a dolgok vicces oldalát. Nem tudom elkerülni. Nem vagyok túlzottan komoly ember.
Az izlandi és a magyar is kicsi nép, rengeteg tragikus múltbéli eseménnyel a háta mögött. Ránk a mai napig jellemző a borúlátás és az, hogy visszafele tekingetünk, azt keresve, kiket okolhatunk a sorsunkért. Az izlandiak hogyan viszonyulnak a történelemhez?
Izlandiként az önsajnálat veled született tulajdonság. De az önképünk részben azon alapul, amit mi akarunk látni magunkban. Hosszú évszázadokig előbb a norvégok, majd a dánok uralma alatt éltünk, és a 19. század végén, a 20. század elején elindultak a függetlenségi mozgalmak. Ebben a küzdelemben sokféle klisét felhasználtak, például a nagy izlandi sagákat, amelyeket a 13. században írtak. Példaként hozták őket, hogy milyen nagyszerűek és csodálatosak voltunk, mielőtt a dánok átvették a hatalmat. Így minden rossz dologért, ami ötszáz éven keresztül történt, a dánokat hibáztattuk. És ez valahogy még mindig így van. Ha valami rosszul sül el, azért biztosan nem mi vagyunk a felelősek. Ez beépült a génjeinkbe. Szerencsére sok fiatal történész igyekszik új megvilágításba helyezni a dolgokat, és most lehetőségünk nyílik arra, hogy belássuk: a történelem soha nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Ha hibázunk, csakis magunkat okolhatjuk. Ez szerintem nagyon egészséges hozzáállás – vagy inkább az egyetlen helyes út. Ha mindig bűnbakot keresünk, soha nem tanulunk a botlásainkból, és sem egyénként, sem nemzetként nem tudunk fejlődni.
A Sárga tengeralattjáróban azt írja: „És lehet, hogy végső soron az irodalom az a hely, ahol a legközelebb jutunk a létezés megértéséhez.” Ön milyen közel jutott ehhez mostanra?
Mindig, amikor elkezdek egy új könyvet, azt hiszem, na, ez lesz az, most aztán feltárom a titkokat. Írás közben gyakran érzem, hogy tényleg közelebb jutottam a megfejtéshez. De aztán felnézek a lapokról, és rájövök, hogy tévedtem. Továbbra sem értek semmit. És ezért nagyon hálás vagyok.
Ugyanitt azt is írja, hogy az irodalom nem ismeri az ember által megszabott határokat. Egészen biztos ebben, főként manapság, amikor könyveket tiltanak ki iskolai könyvtárakból, vagy épp fóliába csomagolják őket?
Igen. A határok csak bennünk léteznek.
És ha már senki nem olvas könyveket?
Majd fognak. Azok, akik a korlátokat állítják, előbb-utóbb meghalnak. De a könyvek maradnak. Ezt többször bizonyította már a történelem. Jobbról és balról is tiltani akarnak, cenzúrázni, átírni műveket, nehogy megsértsék valakinek az érzékenységét. De ha az irodalom ártalmatlan, akkor halott. Ha az irodalom nem fáj, valami nem stimmel vele. Az a szerepe, hogy érzéseket keltsen, jókat, kényelmetleneket, rosszakat egyaránt. Minek is olvasnánk, ha semmilyen hatással nincs ránk? Minek bajlódjunk vele akkor?
Ön szerint hogyan befolyásolja ez a hatalmas digitális boom a művészetek alakulását?
Az a jó dolog a jövő előrejelzésével kapcsolatban, hogy mindenki, aki eddig megpróbálkozott vele, kudarcot vallott. Mert az emberi viselkedés és az emberek reakciója kiszámíthatatlan. De folyik a küzdelem, és nem lesz könnyű dolgunk: a globális felmelegedés, a populizmus előretörése, a mesterséges intelligencia térnyerése… Muszáj megtartanunk a fókuszt.
Azt írta egy esszéjében, hogy csak mi menthetjük meg magunkat a hibáinktól. Gondolja, hogy sikerülni fog?
Azt hiszem, szeretnénk, de nem vagyok teljesen biztos benne, hogy megvan hozzá a bátorságunk. Csak remélem. Sokan harcolunk ezért, ki amivel tud. Ehhez bátorságra van szükség, mert gyökeresen kell átalakítanunk az életünket, a szó ehhez kevés lesz.
Az Interjúért Köszönet a Jelenkor Kiadónak! Fotó: Kölcsey-Gyurkó Sára
