Egy dél-londoni negyedbe, Greenwichbe hozott a busz, néhány száz méterre a 0. hosszúsági foktól. Hogy fogom én itt Enikő műhelyét megtalálni? Ahogy ezt kimondom, szembejön velem egy furcsa, hajó alakú ház. Hófehér épület, nagy, kerek kabinablakokkal, mint utóbb kiderül, minden ablak mögött egy-egy alkotó stúdiója. Cockpit Arts – olvasom a falon fekete mozaikokból kirakva.
És Enikő már fut is elém, örül a hazájából érkezett vendégnek.
– Ez az én birodalmam! – invitál be elfogódottan az épületbe, végig a folyosón, egy sor üvegkalitkának ható műhely között, a sajátjába.
– Nagy szerencsém volt, tavaly megpályáztam itt egy stúdiót, és felvettek. Óriási dolog bekerülni ebbe a neves inkubátorházba! De volt egy aduászom. Amúgy is egy régi, patinás művészeti ágban alkotok, hiszen a mozaikművészet az ókorban gyökerezik, már ez önmagában meg-győzte volna a bizottságot, de az utóbbi időben ráadásul egy különleges válfaját művelem, a filato mikromozaikot. Ez az egyedisége miatt még nagyobb érdeklődést vonz. A filato 18. század végi technika, Rómából ered, és nagyon kevesen dolgoznak vele Olaszországon kívül. Gyere, megmutatom!
Pipacs üvegből
Enikő az asztalához navigál, amin gyönyörű ékszerek kavalkádja fogad, a lámpának támasztva pedig egy virágos képeslap:
– Szinyei Merse Pál pipacsos mezője!
– Az ő festménye ihlette ezt az ékszersorozatot – mosolyodik el Enikő. – Fülbevalók, medálok, és karkötőt is szeretnék majd készíteni. Eléggé drága mulatság, mert az alapanyaga üvegkő, azaz smalto, egyenesen Olaszországból érkezik. A vevőim szerencsére pont ezt az egyediséget, különlegességet keresik.
Azzal leül az asztalához, és pici, piros üvegdarabkákat kezd beleigazítani egy ezüstfoglalatba, csipesszel. Nagy gonddal dolgozik, akár egy japán miniatúrafestő. Ismerős a művelet, láttam róla egy videót a közösségi oldalán, csak ott, ha jól emlékszem, éppen bosszúsan visszabontott egy nagy fáradsággal kirakott képet.
– Sajnos nem minden mutat jól, amit megálmodsz, nagyon türelmesnek kell lenned – olvas a gondolataimban. – Persze az én cérnám is elfogy néha, de tegnap például jólesett munka közben hosszasan felidézni a gyerekkoromat… Csak nemrég jöttem rá, hogy én már kislányként is valami ilyesmiről álmodtam. Hogy elbújva a kandi tekintetek elől, valamit elmélyülve, a saját kezemmel készítsek. Olyan érzés most, mintha hazataláltam volna… Emlékszem, a nagymamámék kertjében, Miskolcon egész nap a nagyapám műhelyében sertepertéltem. Álmodozó, romantikus gyerek voltam, kissé zárkózott, tűnődő. Órákig figyeltem nagyapát, aki a Tiszai pályaudvar állomásfőnöke volt, de nyugdíjasként ezermesterkedni kezdett. Én meg, akár egy kisinas, mindent igyekeztem utána csinálni. Fúrtam-faragtam, óriási kíváncsiság élt bennem, még rózsavizet is készítettem. Máskor meg a cseresznyefa rügyeit csipkedtem le, hogy beáztassam egy nagy vödör vízbe. Amikor nagyanyám meglátta, majdnem elájult. Nem értettem. Csak akkor jöttem rá, hogy rosszat csináltam, amikor júniusban Enikő-magasságban nem voltak cseresznyék a fán.
Elneveti magát, és elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában… Hogy kerül ide, amikor nemrég még a londoni magyar intézetben népszerűsítette lelkesen a magyar színjátszást és irodalmat? Valóban hihetetlennek tűnik, csóválja meg a fejét, majd szép lassan mesélni kezd… A budapesti bölcsészkarról, ahol a kilencvenes évek végén magyar szakon végzett, a huszonöt évvel ezelőtti kiköltözésükről Londonba, amikor a férje visszautasíthatatlan állásajánlatot kapott, és felidézi a három gyermeke születésének csodáját is, akik közül a legidősebb már egyetemre jár. Bármit csinál, teljes szívével beleteszi magát, derül ki a történeteiből. De ez az új szerelem, a mozaikkészítés más! Ez most kizárólag róla szól… És levesz egy opálos fényű, piros pizzaszerűséget az egyik polcról. Ez egy vastag üveglap, néz rám nevetve, semmi köze a pizzához. Smaltónak hívják, ha meg kettévágjuk, smalti lesz belőle. Kizárólag Olaszországban gyártják, titkos recept alapján, és ott is mindössze két üveggyárban. Talán ezért is szeretett bele a mozaikkészítésbe, tűnődik el, mert ennyi misztikus dolog övezi. Most üvegvágóval negyedekre szeleteli a „pizzát”, és az egyik negyedet apró darabokra aprítja, kalapáccsal. Egészen elképesztő! Ezután beleönti a cserepeket egy öblös fémedénybe, és valahonnan lángszórót kap elő. Álljak távolabb! Meggyújtja a lángot, forgatja, egyengeti, és addig hevíti az üveget az edényben, amíg az folyni kezd. Feltekeri egy vaspiszka végére a vörösen izzó üvegmasszát, speciális fogót vesz a kezébe, és belekap vele. Húzza, formázza, mígnem olyan lesz az üveg, mint egy kondenzcsík az égbolton. Üvegszálat húz belőle!
– Ez a filato – közli. – Olaszul fonalat jelent. Az üveghúzásban az a legjobb, hogy minden rajtam múlik. Saját magam készítem az alapanyagot, és keverem ki a színeket. Persze ehhez előbb meg kellett tanulnom a technikát, mert minden szín más hőfokon olvad, és másképp viselkedik. Nagyon sokat kell gyakorolni. Nézd, keverek például egy kis sárgát a piroshoz. Mi lesz belőle? Hát persze hogy zöld. De nem mindegy, milyen árnyalatú! Ez például nagyon különbözik az asztalon látható fűzöldtől… A filato mikromozaikot szerencsére egyedül is lehet csinálni, mert például a padlómozaikokhoz egy egész csapatot kell toborozni, hogy ne tartson hónapokig a munka. Így is el szokott. Két évvel ezelőtt egy Délnyugat-Angliában feltárt római villa padlómozaik- rekonstrukcióján nyolc hónapot dolgoztunk! Engem bíztak meg, hogy installáljam a mozaikokat a helyszínen, ami önmagában két hónapig tartott. Az ilyen megrendelésekre azonban sokat kell várni. Ezért is tanultam meg a filato ékszerkészítést, aminek nem pusztán megrendelésre érdemes nekilátni.
Azzal Enikő ismét asztalhoz ül, és biztos mozdulatokkal alig látható darabkákat reszel le az előtte fekvő fűzöld üvegszálból. Folytatja a medál készítését.
Tigrisszem
Közben felfigyelek a másik, asztalon fekvő, gyönyörű tigrisszem-mozaikra. Ez a művész cégére, a brand neve: „Tiger’s Eye Mosaic”. Egy anyatigris érzékeny, szenvedélyt sugárzó tekintete. Nyilvánvalóan a művész lelkének kivetülése, bár látszólag szöges ellentétben áll Enikő harmóniát sugárzó, visszafogott énjével. De soha nem tudhatjuk, mi lakik a másik emberben.
– Ösztönösen választottam ezt a stúdiónevet, mert a „Leányvári”-t Angliában senki nem tudja kiejteni, pláne nem megjegyezni – szabadkozik. – Ettől tehát meg kellett válnom, cserébe a mozaikkészítés lett a második anyanyelvem. A tigrisszem féldrágakövet nagyon szeretem, úgy tartják, növeli a koncentrációs képességet, és segít a nehéz döntések meghozatalában. Adta magát az ötlet, hogy a kő nevéből kiindulva én valódi tigrisszemet formázzak meg. – Enikő finoman végigsimít a harminc centiméter átmérőjű mozaikon. – Kavicsok, kövek, kagyló, márvány, pala, smalti és filati. Nem volt könnyű kirakni a képet, mert az anyagok formájára kellett figyelnem, nem pedig arra a helyre, amit szerettem volna velük kitölteni. Arra is időt kellett hagynom, hogy a kövecskék megtalálják a helyüket. Közben aggódjak és változtassak, esetleg újrakezdjem. Ehhez képest elég gyorsan, öt nap alatt elkészült.
Megmutatja a fent említett villa mozaikpadlóit is. A fotók kint lógnak a műhely falán. Megdöbbentően szépek! Kérésemre elmagyarázza, hogyan készül egy ilyen. Sokféle technika van, mindig az adott feladathoz, anyaghoz kell választani a legmegfelelőbb metódust. Ennél a munkánál egy speciális papíron centiméterre pontosan, vonalzóval megtervezik és kirajzolják a mintát, majd a kis márványkockákat lisztalapú ragasztóval fejjel lefelé a papírra rögzítik. Amikor kész egy nagyobb egység, részekre kell vágni, hogy szállítható legyen a helyszínre, ahol a végleges helyükre kerülnek a darabok. Olyan, mint egy óriási kirakós játék. A részeket cementre vagy más kötőanyagra helyezik, alul a kő, felül a papír, ami, ha nedves szivaccsal felpuhítjuk, leválik a márványról. Tisztogatás, száradás, azután jöhet a fugázás.
Ez pedig itt egy híres ravennai mozaik replikája, mutatja Enikő.
Ez esetben közvetlenül a cementágyra dolgoznak, pontosan követve az eredeti alkotást. Az antik mozaikot először vízben oldódó tintával átmásolják egy átlátszó papírra, majd óvatosan rásimítják az előkészített cementlapra, és a vizes felületen szépen előrajzolódik a minta. Mint egy lemosható tetoválás. Ezt rakják ki aztán különböző színű márvány- vagy üvegkővel. Itt már működhet az intuíció, de megfelelő technika nélkül semmit nem ér, hangsúlyozza a művész. Márpedig a hagyományos technikát kizárólag Itáliában lehet elsajátítani. Általában már tizennégy évesen elkezdik, másolással, mert úgy lehet leginkább megtanulni a szakmát, és arrafele aztán bőven akad mozaik, legyen az római, bizánci vagy kora keresztény. Enikő is Ravennában kezdte, bár nem tinédzserként, hanem majdnem negyvenévesen. De vajon miért, és főleg hogyan kezd bele valaki gyökeresen újba egy felépített karrier után?
A karrierváltó
– Egyszerűen megszólítottak a mozaikok – árulja el a művész –, ahogy Szerb Antal főszereplőit is az Utas és holdvilágban. 2012-ben történt, ekkor jutottam el végre a legendás Ravennába. Pontosan emlékszem a pillanatra. Megrendülten álltam a San Vitale-székesegyház lenyűgöző bizánci mozaikjai előtt, és tudtam, hogy ezzel nekem lesz dolgom. De azt akkor még elképzelni se tudtam, hogyan, hiszen már volt két fiam, és a szívem alatt növekedett a kislányom. De valami azt súgta, várd ki az idődet! 2017-ben, immár három gyerekkel betódultunk ugyanannak a ravennai mozaikműhelynek az ajtaján, ahova öt évvel korábban véletlenül léptem be. Éppen egy workshop folyt, lelkes érdeklődők álltak körbe egy rokonszenves művészházaspárt. Ők lettek az első mestereim, ma már barátaim. Soha nem felejtem el, amikor a mesternőm félrehívott munka közben, és így szólt: „Érdemes lenne komolyabban megfontolnod ezt a szakmát!” Ha ez a mondat nem hangzik el, soha nem mertem volna elhinni, hogy van ehhez tehetségem. Azóta több mesternél is megfordultam, legutóbb például a filato mozaik doyenjénél, Rómában. Ösztönösen találtam rá, ahogy minden történni szokott az életemben. Elkezdtem levelezni sok fiatal római művésszel, hogy nem vállalnák-e el a tanításomat, de mindegyik visszautasított. Nem szeretnek idegeneket beengedni a szakmába. Végül írtam a nagymesternek. És ő csodák csodájára tanítványául fogadott.
Látom, ahogy Enikő elérzékenyül. Élete nagy fejezetéhez ért. Sok mindent tanult az elmúlt hét év során, Ravennába ma már munkákra hívják, miközben megismerkedett az angliai üveg- és csempemozaikok technikájával is. Diplomát szerzett mozaikkészítésből, neve van a szakmában, előadásokra, workshopokra hívják, és nemrég portrét készített róla a legnevesebb angol szakmagazin. Hogy visszaadjon valamit az embereknek, pro bono közösségi munkákat vállal, például művészeti terápiákat vezet fiatal bűnelkövetők számára. Most, hogy néhány hónappal e riport után felhívom, lelkesen meséli, hogy éppen terápiás foglalkozást tartott idős, demens embereknek, és hogy mennyire élvezi.
– Tudom, hogy amit én csinálok, az luxus – vallja be. – Hogy a mozaikok nagyon drágák, és csak egy réteg tudja őket megvásárolni. És azzal is tisztában vagyok, hogy isteni kegyelemben részesültem, amikor ennek a csodás, régi művészeti ágnak a közelébe kerültem. Úgy érzem, adnom kell ebből másoknak is.
Fotó: Leányvári Enikő, Ivana Divkovic, Nicolas Richter
A nyitóképen: Jövőre Enikővel az Ördögkatlan Fesztiválon együtt mozaikozhatnak az érdeklődők
