Egy pohár bor, kávé, tea mellett, miközben a gyerekeink szaladgálnak, önfeledten játszanak, és mi smink nélkül heverészünk és beszélgetünk: őszinték vagyunk egymással, olyanokat mondunk, hogy „szerintem ez nem jó ötlet, ezt még gondold át”, igazán reflektálunk, bátorítjuk és segítjük egymást, visszahúzzuk a földre, vagy épp kilőjük a fellegek fölé.
Nem a futást, a jógát, nem az egyedül barangolást egzotikus tájakon, nem az extrém sportot vagy a lakókocsival utazást a világ körül – a hozzám igazán közel álló pár emberrel való mély beszélgetéseket, ezeket szeretem a legjobban. Nem a small talkot, a fölösleges csacsogást, a felületes semmit, az ócska pletykát.
Az egyetemi éveim legmeghatározóbb élménye volt a kollégiumi élet, a sötét folyosókon üldögélés bögrével a kezünkben, két-három, néha hat lány együtt, kihűlt teát szürcsölve. Beszélgettünk órákon át, hajnalba nyúlóan, mindenki épp aktuális ügyét alaposan kielemeztük, egyetemváltás, külföldi munka, új fiú vagy a régi, a jövő tervezgetése, álommunkák, az akkori fontos dolgaink mind terítékre kerültek.
Hiányoznak. A barátnős kanapézásból kevés adódik, mert hiába szeretném, hogy több legyen, közben zajlik az élet, készül az új regény, a fiamat vívásedzésre kell vinni, a lányom a cserkészekkel utazik a hétvégén. Én Brüsszelben, a barátnőm Budapesten, sok képzeletbeli országhatár, sok kilométer távolság.
Nagymamám barátnői a szomszédasszonyok voltak, a két utcával arrébb lakók, gyalogtávolságra. A kertszomszéddal a nyár végén megbeszélték, hogy mikor kezdik felszedni a kerítés tövébe ültetett babot, a megadott időben mindketten vitték a sámlit, vájlingot, és egymással szemben ülve, a kerítés egyik-másik oldalán dolgoztak és beszélgettek. Aztán kis idő múlva arrébb ültek és folytatták. Megbeszélték az élet ilyen-olyan dolgait, együtt örültek a szép termésnek, együtt gyászolták a közös ismerősöket, a gyere­keik körüli bonyodalmakban támogatták egymást, a férjeik bogaras viselkedésén együtt nevettek nagyokat.
Amikor utoljára a szülővárosomba utaztam, gyerekkori barátnőm háza előtt elhaladva láttam a „na predaj” (eladó) táblát. Potyogott a vakolat, szürkének és élettelennek hatott az épület, nyoma sem volt a fergeteges gimis buliknak, a szülőktől lopott pezsgő kibontásának, az első szerelmek, az első nagy csalódások helyszínének. Ennek a háznak a vezetékes telefonjáról hívtam fel a pozsonyi egyetemet, hogy megtudjam, felvettek-e, és ott, a konyhapult mellett omlottam össze úgy, mint akinek véget ért az élete, amikor megtudtam, hogy nem sikerült. Itt vigasztalt a barátnőm, és itt vigasztaltam máskor én őt.