Tavasszal egy hirtelen ötlettől vezérelve megnéztem az Egy életem című önálló estedet. Szuper volt: szórakoztató és megható egyben. 

Köszönöm szépen! Ebben épp egyedül állok a közönség elé, de a színpad egyébként különös tér, szerintem azért alakulnak ott ki izzó emberi kapcsolatok, akár szerelmek vagy szerelemnek tűnő érzelmek, és nagyon erős barátságok, mert az alkotótársakkal együtt viszitek vásárra a bőrötöket. Az írás magányos tevékenység, otthon ülsz, és az egódat fényezed. A színpadi jelenlét, a közönség azonnali visszajelzése, a próbák, a tanulás viszont alaposan megkurtítják az egódat. Eleinte az egész helyzet félelmetes, megterhelő, fájdalmas volt számomra. Viszont miután átestem a holtponton, megértettem, mit jelent közösen dolgozni valakivel, amikor közös a tét, és emiatt kialakul a bizalom a másik iránt. Mivel ezt megtapasztalhattam, szerintem már másképp vagyok őrült, mint egy átlagos író ötvenéves korára. 

Pont azon gondolkoztam, miközben néztelek, hogy íróként miért kell neked a színpadi jelenlét.

Ezt is kutatom az Apám üzent című regényemben. Hogy kinek a vágya ez. A gyerekkoromat végigkísérte apámnak az az álma, hogy színész lesz, ezt húsz évig nem adta fel. Akkoriban egy kis faluból a szavalóversenyekkel, a Ki mit tud?-dal lehetett kitűnni, és ő úgy gondolta, ha megnyeri az országos szavalóversenyt, azzal befogadják a művészvilágba, beavatottá válik. De a regény nem csak az apámról szól, ez egy transzgenerációs történet, amely azt járja körül, hogy mit jelent a művészi identitás, milyen vágyak élnek bennünk, amelyekről azt hisszük, hogy a mieink. Mert rögtön ideköthetném a nagyanyámat, a példaképemet, Jusztikát is. 

Mikor tudtad meg, hogy – falusi parasztasszonyként, négy gyerek édesanyjaként – egész életében titokban írt?

Akkor árulta el, amikor az első kötetemet hazavittem. Addigra – bizonyos értelemben – a legnagyobb harcot már megvívtam magammal az írásért, és addig azt hittem, ezt a szakmát én hoztam be a családba, ez az én vágyam, az én utam. Később elkértem az írásait, megszerkesztettem, és a helyi újság, a Szegvári Napló publikálta is, ami Jusztikát nyolcvanévesen nagyon boldoggá tette. Egészen addig – teljes joggal – attól félt, hogy ha kiderül, hogy ír, megalázza a közösség. Mit mondtak volna: ennyi időd van, nincs dolgod a ház körül, írogatunk-írogatunk? Ehhez képest semmi ilyesmi nem történt, a nagyanyámnak különös tekintélye lett, az utcában lakó barátnői kifejezetten várták az írásait, és csak utólag jöttem rá, hogy miért. Mert a harmincas évekről nincs az ő szemszögükből, a cselédlány nézőpontjából írás, visszaemlékezés. Az asszonyok végre azt olvashatták, amit ők is megéltek. Ezekről a transzgenerációs adósságokról mesélek a regényben, az első világháborútól kezdve. Szerintem nagyon sok ponton tudnak majd vele azonosulni az olvasók.

A regényt olvasva bennem is az merült fel, hogy ilyen alaposan utána kellene járnom a családom, a felme­nőim történeteinek, életének.

Nagyon ajánlom mindenkinek. Őrületes dolgok derülhetnek ki, és az önismerethez rengeteget ad. Én azért kezdtem bele, mert nem értettem magamat, a motivá­cióimat, amelyek nem illettek a magamról kialakult képbe. Felgöngyölítve a múltat, jöttem rá, hogy hozom az apám színészi, a nagyanyám írói álmait, és a nagyapám vágyát, hogy Budapesten éljen. Ő állványozó munkásként pesti polgárrá szeretett volna válni. Tizenhét évig a fővárosban élt, és folyton arról beszélt gyerekkoromban, hogy ő állványozta fel a New York kávéházat. Imádta az operett műfaját, titokban járt színházba, hogy ne bántsák emiatt a munkásszálláson. 

A regénynek keretet adnak a saját szembesüléseid, de olvasni is megrázó, átélni még inkább az lehetett, hogy milyen nehézségekkel, kisiklásokkal teli egy-egy hozzád közel álló élet.

Az írást az az élményem vezette, hogy egyfelől apám akar valamit nekem üzenni a túlvilágról – nagyon sok apró, megmagyarázhatatlan gesztus utalt erre. Másfelől, hogy a lelki folyamatokkal ugyanúgy vagyunk, mint, mondjuk, ha kemény munkával elérjük az ideális testsúlyunkat, majd rádöbbenünk, hogy megtartani még nehezebb lesz, mint ide eljutni. A lelki fejlődés útján is eljutottam odáig, hogy elengedtem egy fájdalmat, egy gyűlöletet, elértem egy áhított állapotot. Majd ráeszméltem, hogy itt nem pont következik, hanem vessző. Mert megyek tovább az úton, újra eljutok egy élményhez, megdolgozom, elengedem, de ki tudja, mennyi van még hátra? Megtarthatatlan az a bizonyos áhított állapot, mert ez egy körkörös folyamat. Szerettem volna erről mesélni, mert szerintem megrázóbb, elemibb erővel segít közelebb kerülnünk magunkhoz, mint egy analízis.

Tényleg egy távoli rokonodat fogadtad fel, hogy kutassa a családfátokat?

Igen, vele kapcsolatban is volt egy hihetetlen élményem. Épp azt a jelenetet írtam a regényben, hogy apám – bármennyire is kértem korábban, hogy ne tegye – átvette a katonai behívólevelemet a postástól. Szerettem volna elintézni, hogy még tanulhassak, ne kelljen bevonulnom a kötelező katonai szolgálatra. Közben csörög a telefon, a családfakutató hív. Megtalálta, hogy négy generációra visszamenően a családunkban a férfiak – akiknek ugyanaz a keresztnevük is – mind abba haltak bele, hogy katonának álltak. ­Ráadásul mindez a véletlen műve, mert a szépapám, akivel a sor kezdődik, a bátyja helyett vonult be, és innentől ragadt ránk ez a bélyeg. Én vagyok az első, akinek más a keresztneve, és aki végül elintézte, hogy mégse legyen katona, így nem is halt bele. Ezen a ponton megértettem, hogy apám miért vette át a behívómat. Utólag ő nem tudta megmagyarázni, zavarban volt, hiszen elárulta a fiát, de már tudom, hogy ösztönösen egy belső parancsnak, a sorsközösségnek engedelmeskedett. 

Mit szólt a családod, hogy részletesen és nyíltan írsz róluk? 

Eleinte erős feszültség alakult ki, mert két részletet korábban publikáltam a regényből, és az ebben leírtak nagyon felkavarták a két nagynénémet. Békülésképp próbáltam egy vacsora mellett beszélni egyikükkel, és ott rá kellett jönnöm, hogy bár közelről élhettem át ezeket a történeteket, de egy eseménynek nagyon sok nézőpontja lehet, ha többeket érint, és mindenki másképp emlékszik rá, mást hordoz magában róla. Emiatt végül sok helyzetet megírok a regényben, majd elmondom, hogy mások szerint egyáltalán nem így zajlott – ennek okán több szereplőt, szemtanút megkerestem, és minden múltbeli történet kilyukad a mában. Az olvasót is arra biztatnám, hogy vizsgálja meg a saját emlékeit, a felmenői ezerszer hallott történeteit ezzel a megközelítéssel. Emelje fel a lepleket, nézzen alájuk – ehhez adok egy módszertant! ­Picit fájni fog, de az a gyakorlati haszna, hogy ha kihúzzuk a tüskét onnan, ahol nem is tudjuk, hogy volt, akkor nagyon jó érzés lesz, ha beheged.