A nagyrévi elágazásnál, a főúton idős hölgy száll le a távolsági buszról. Mindkét kezében tömött szatyrot cipel. Lassan cammog, könnyen utolérjük.

‒ A külterületen lakom. Nem járok be a faluba, mert az innen öt kilométer, és olyan rossz a tömegközlekedés, hogy amíg itt kint százszor elmegy a busz jobbra-balra, addig onnan, a belterületről csak egyszer jön ki. Katasztrofális a helyzet ‒ mondja. ‒ Ezért inkább elzötykölődöm Tiszaföldvárra és Cibakházára vásárolni, fodrászhoz, a postát is ott intézem. Aztán majd eljön a pillanat, amikor már nem tudok menni. De most, közel a nyolcvanhoz, még bírom.

„SEGÍTÜNK AZ IDŐSEKNEK”

Bő ötven kilométerrel arrébb, Kuncsorbán, a templom közelében mobilpostás autó parkol. A hátsó ajtó nyitva, a csomagtér utazó postahivatal: a csekkbefizetéstől a nyugdíjfelvételen át a levélfeladásig bármivel érkezhetnek az ügyfelek. A régi posta bezárt, június óta mobilpostás járja a környéket, a helyiek – az előre megadott időpontokban – nála intézhetik el az ügyeiket.

Amikor megérkezünk, egy biciklis férfi éppen kaparós sorsjegyet vesz, egy hölgy szurkol neki, hogy „nyerjen vagy kétmilliót”. A férfi itt született, ezért később a faluról kérdezzük. 

– Régen több mint ezren voltunk, ma már csak öt-hatszázan lehetünk, nagyon elkoptunk. Az emberek elmentek máshova, meg elhunytak. Elöregedett a lakosság – dünnyögi. – Amikor jött a téesztagosítás, a földek újraosztása, a tanyákról nem a falvakba, hanem a városokba költöztek.

A településen a főút miatt három bolt és a bisztró még megél, de például a fodrászat és a többi szolgáltatás évek óta megszűnt. A fiatalok máshol dolgoznak.

– Nem túl vonzó a falunk – foglalja össze a férfi.

A mobilpostás, Árvainé Magyar Mária reggel hétkor Tiszaföldváron, a központban kezd. A napi ütemtervhez szigorúan tartja magát, mert számolnia kell azzal is, hogy útközben a forgalmat váratlan akadály, például baleset lassítja. Innen Mezőhékre, a háromszáz fő alatti, néhány utcából álló kistelepülésre siet. Csendes környék, főleg idősek lakják. Iskola és gyógyszertár már sincs.

– Szeretem, hogy faluról falura járunk, emberek között vagyunk, és segítünk az időseknek – mesél a munkájáról. – Korábban ültem ablaknál én is, ott pörögni, haladni kell, mert áll a sor. Itt mindig jut idő egy-két kedves szóra, így közvetlenebb, személyesebb a kapcsolat az ügyfelekkel. A mobilpostát kezdik elfogadni az emberek. Vannak, akik csak lefékeznek mellettem a traktorral, ki se szállnak, úgy fizetik be a csekket, és indulnak tovább.

ISKOLA A SZOMSZÉD TELEPÜLÉSEN

Tiszainoka a Tiszazug egyik legkisebb települése, lakossága háromszázötven-négyszáz főre tehető. Az önkormányzat előtt ember nagyságú drótkúp áll, télen karácsonyfának öltöztetik, most halloweeni totemoszlopnak díszítették fel, fehér kendős szellemek és vidám mini tökök lógnak rajta. „Helybe visszük az ügyintézést” – hirdeti a bejáratra ragasztott papír, alatta a kormánybusz menetrendje. Havonta egyszer látogatja meg a falut, olyankor a helyiek a lakcímkártyától az igazolványcseréig mindent elintézhetnek a járműnél.

– Húsz éve még három bolt üzemelt a faluban. Mára viszont az itteni átlagkereset annyira lecsökkent, hogy a község nem tudta őket eltartani, már csak egy vegyesbolt működik, a falu közepén. Azonban a település végén élő időseknek az messze lenne – mondja a polgármester, Kiss Erzsébet Eliza. – Szerencsére járnak hozzánk mozgóárusok. Jön a pék, kétnaponta hozza a friss kenyeret, jön mozgóhúsboltos, friss hússal, füstölt hússal, lehet tőlük rendelni sajtot is. Szeretik az emberek, mert így ki sem kell otthonról mozdulniuk. Én ezt nem feltétlenül a visszafejlődés útjának érzem, inkább a vevők jobb kiszolgáltatását látom benne. És sokan a tizenhét kilométerre lévő hipermarketben vásárolnak be, ami szintén nincs olyan messze. Megszoktuk, hogy így élünk.

Tiszainokán működik óvoda, ám iskola 1974 óta nincs, itt minden gyerek tudja, hogy óvoda után buszra ül majd, és a három kilométerre lévő szomszéd településre jár tanulni. A polgármester szerint ez még vállalható, azt mondja, sok budapesti diák jóval többet utazik reggelente. Persze örülne egy helyi intézménynek: akkor többen költöznének a faluba, és mellesleg a gyerekeknek szóló rendezvényeket is könnyebben megszervezhetnék, mert a diákok most csak késő délután érnek vissza.

– Kocsmánk már egyáltalán nincs, így olyan közösségi hely sincs, ahol esténként az emberek összeülnének és beszélgetnének – mutat rá polgármester. – Amire büszkék vagyunk, hogy bár Tiszainoka pici település, a lakosság pedig elöregszik és fogy, azért mi, akik még aktívak vagyunk, mindent megteszünk, hogy jó legyen itt élni. Munkalehetőség nem adódik túl sok, az önkormányzat az egyik legnagyobb foglalkoztató. Tőlünk főleg a középkorosztály tűnt el, többségük külföldön találta meg a számítását. De vegyes a kép. Például fenntartunk egy huszonnyolc fős, bentlakásos gondozási központot, jó szakemberekkel, ezért az idősebbek szeretnek ideköltözni, nagyon jó soruk van. Mamuskáinknak, papuskáinknak hívjuk őket, szinte családtagként tekintünk rájuk.

Kiss Erzsébet Eliza 2007 óta vállal esketést is. Szép szertartásainak híre ment, jöttek az ország minden tájáról, sőt még Németországból is. Az esküvői turizmusnak köszönhetően egyre többen fedezik fel a község értékeit, és voltak, akik később itt telepedtek le.

Beszélünk Lakatos Gusztávval is, aki néhány éve mobilzöldségesként látta el a falut élelmiszerekkel.

– Félve vágtam bele, de amikor megérkeztem a nagybani piacról, és kiterítettem az árut, odatódultak az inokaiak – meséli. – Ha valaki felhívott vagy rám írt, hogy szeretne két kiló krumplit, annak kivittük biciklivel házhoz is. Sok idős telefonált. A végén kiterjesztettem az üzletet a környékre, jól ment. Aztán beütött a pandémia, és tönkretett bennünket. Féltem, hogy elkapom a vírust, és tartottam attól is, hogy én adom tovább valakinek.

Lakatos Gusztáv jelenleg a roma önkormányzat elnöke ‒ társadalmi munkában, egyébként kőműves.

– Az a jó ebben a kis községben, hogy összetartó. Ha valakinek gondja akad, két ember ugrik, hogy segítsen – mondja, és vég nélkül sorolja a programjaikat. Társasjátékoznak a gyerekekkel, alapítottak lovasklubot a fiataloknak. Családi napokat és főzőversenyeket szerveznek, az ételeket aztán szétosztják a nehéz sorsú emberek között.