Óriáshinta leng a fák között. Nézem az ívét, ha lerepülnék róla, talán épp a messzi nyáj fölé röpítene, ami fehéren, hangtalanul folyik alá a távoli dombokon. Szemközt velem hömpölyög alá a juhnyáj olyan messze, hogy se kolompot nem hallani, se pásztort, se kutyát nem látni. A hegyet hazudó dombok, mintha leborotválták volna mindet, puhán nyújtóznak, mint éjjelre megvetett dunyhák, óriás vánkosok. Egymásba hajló völgyeik a párás alkonyatban barnák, sötétzöldek, lilák. 

Hátam mögött a magas lombok közé feszített hinta, nem repülök róla semerre, mert nem merek felülni rá. Ül ott helyettem két ficánka gyerek, a Zsuzsi meg a báty­ja, Ágoston. 

Elhagyjuk a hintát a gyerekekkel, sétálunk fel a dombra, a templomhoz. Sárga meg piros almák a zöld fűben, néhány még az ágakon, leszakítok egyet. Édes lé csordul a szám két sarkán, ahogy beleharapok.

Míg az almafák közt bóklászunk, arra gondolok, hogy itt, éppen itt nézett arrafelé, amerre a hintáról most én repültem gondolatban, a költő, Jékely ­Zoltán. Ő másnak látta a dombokat.  

„Az ablakom bölény hegyekre nézett,
szélvert fenyők álltak az ormokon;
felettük, mint tömör, fekete évek,
esőfelhők vonultak zordonon
s a szirti fák dülöngtek, mint a részeg.
»Ne bántsátok ti ezt az árva népet« –
szóltam a nagy bivalyfelhőknek én –,
»a sorsa úgyis tépi, mint a véreb.«
S lám, ottragadtak a hegy peremén,
a vihar egy-két ágat ha letépett.”

Nem mondtam, hol vagyunk. A mesés erdélyi Kalotaszeg egyik legszebb fekvésű falujában, Magyarvalkón. A völgyben élő, kanyargós utcájú házak fölé magasodó dombon, a helyrehozott Árpád-kori templomot körülvevő öreg gyümölcsöskertben. A kert, s lent a paplak annak idején szíves vendégként látta Jékely Zoltánt, s még tanár, irodalomtörténész, költő édesapját, Áprily Lajost is. Ott is kezdtük a sétát, abban a nyaralónak épült kis faházban, ahová számtalanszor visszatért. Most helyreállítva, kort és korabeli életet bemutató pavilon, fotókkal, versekkel, varrottasokkal, izgalmas sétát ajánló barangolófüzetekkel.  

Izgalmas… Nem ez a jó szó. Engem elcsendesített, meghatott, mélységes csöndre, halk, gondolkodó ­szemlélődésre késztetett minden lépés, amit tettem. A paplakban, az almáskertben, még a tájhintánál is – így nevezik alkotói, a tájépítészek –, de legkivált a templomban.