Az utóbbi időben egyre gyakoribb, hogy testvérek jelentkeznek be testvérterápiára, amelyet hasonlóan kell elképzelni, mint egy párkapcsolati terápiát. Ha belegondolunk, általában a testvérünkkel hosszabb ideig tart a közös életünk, mint bárki mással a világon, és bizony bőven akadhat rajta megdolgoznivaló. Egy ilyen léptékű kapcsolatba szinte minden belefér: előfordulhatnak nagy összeveszések és megbántódások, aztán közeledések és békülések, valamint természetesen összhang és kiegyensúlyozottság is. 

Két testvér, egy eset

Egy alkalommal egy negyvenes évei közepén járó nő telefonált, és elmondta, hogy van egy öccse, akivel valamiért nem jönnek ki egymással. Szeretnék rendezni a kapcsolatukat, mert a szüleik már nagyon idősek, és felmerült bennük, mi lesz velük azután, ha ők már nincsenek. Az első személyes találkozóra együtt érkezett a testvérpár, és már a külsejükön látszott, hogy eléggé más stílust képviselnek. A férfi öltözködése letisztult irodai eleganciáról árulkodott, a nő ruhája viszont a legváltozatosabb színekben pompázott. A ­bemutatkozásnál kiderült, hogy a férfi jó tanuló volt, diplomát szerzett, a versenyszférában helyezkedett el, és szépen haladt előre a ranglétrán, egészen egy jó egzisztenciát lehetővé tevő, felelős állásig. A nő ezzel szemben a folyamatos útkeresés állapotában van, belefogott különböző tanulmányokba és munkákba, de igazán egyik mellett sem köteleződött el. Nagyvonalúan él, belevág ebbe-abba, igazi életművész.

Megfogalmazták, hogy ők testvérként sosem voltak igazán jóban. Kisiskolások voltak, amikor elváltak a szüleik, de már azt megelőzően is úgy alakult a családi dinamika, hogy a fiú az édesapjával, a lány pedig az édesanyjával töltött időt. Tehát voltak „fiús” és „csajos” programok, a kettő sosem keveredett egymással. Olyan emlékük nem is nagyon volt, hogy ők négyesben lettek volna érdemben együtt. Valószínűleg a szüleik már akkor eltávolodtak egymástól, de még próbálták tartani a házasság repedező homlokzatát. A válás után mindkét szülőnek viszonylag hamar kiegyensúlyozott új kapcsolata lett, és egymással is normalizálódott a viszonyuk, amint lekerült róluk az együttélés kötelességének terhe. A testvérek azonban elmondták, hogy egyikük sem tudta megbocsátani a másiknak, hogy az csak az egyik szülőhöz volt lojális – a lány az anyához, a fiú pedig az apához. Tehát az az érdekes helyzet alakult ki, hogy az elvált szülők kapcsolata már rég rendeződött, a gye­re­keik viszont továbbra is haragban álltak egymással.

Múltidézés és megértés

A két testvér egyöntetűen állította, hogy a jelen életükben semmiben nem értenek egyet, de érdekes módon a múltbéli történéseket és a családi dinamikákat teljesen egybehangzóan mesélték el. Azt viszont abszolút nem értették, hogy ha a szüleiknek sikerült, ők miért nem tudtak kibékülni. Terápiás fordulópont volt, amikor a lánytestvér kimondta, hogy elképzelése szerint ők a szüleik helyett haragszanak egymásra. Az anya és az apa ugyanis úgy békültek ki, hogy valójában soha nem beszélték meg az indulataikat, vagy hogy mi vezetett váláshoz. A gyerekeknek hiányzott az a magyarázat, hogy a szüleik miért választották anno egymást, később miért távolodtak el, és ők mint gyerekek hogyan kerültek ennyire megkérdőjelezhetetlenül az egyik szülő „oldalára”. Ezért megkértem a testvéreket, hogy látogassák meg éltes szüleiket, és kezdeményezzenek velük erről beszélgetést. Nagyon féltek meglépni ezt, de végül rávették magukat.

A testvérek legnagyobb meglepetésére a korábban nehezen megnyíló apjuk szívesen és részletesen mesélt a régi időkről. Olyan történeteket és intim epizódokat tudtak meg a szüleikről, amelyeket sosem hallottak korábban, és ez felszabadító erejűnek bizonyult számukra. Az anyjukkal való beszélgetés pedig meghozta annak a megértését, hogy benne mennyi elfojtott sérelem halmozódott fel a volt férje felé, mert másodhegedűsnek érezte magát mellette. Ő tanárnőként nem versenyezhetett vállalkozó férje sikereivel, úgy érezte, semmi kiemelkedőt nem ért el, viszont hátországként támogatnia kellett a férfit, hogy az előrejuthasson. A szülőkkel való beszélgetésből a testvérek megértették, hogyan jött létre az a sok indulat, az egymásnak történő megbocsátás mégis nehezen érkezett meg. Egy idő után egyértelművé vált számomra, hogy a beszélgetés önmagában nem lesz elegendő, nonverbális technikák bevonására van szükség a továbblépéshez.