Óbudán nőttem fel. A lakótelepünkön ­­akkoriban még üzemelt a Melinda presszó. Gyerekként csak kintről, az ablakon át bámultuk a benti tévét, amelyen a vendégek nindzsafilmeket néztek. Viszont kamaszként, a kilencvenes évek közepén már bemehettünk, és be is mentünk. Szereztek ugyanis egy karatés játékgépet, ami húszassal működött. Naponta csak néhány meccsre volt pénzünk, ha kifogytunk, a többieket néztük, majd amikor mindenki végzett, indultunk focizni. A mostani tizenéveseknek már nem kell másnapig várniuk­ a következő virtuális kalandra, a számítógépen, telefonon korlátlanul, éjjel-nappal tolhatják, a szenvedélyüknek legtöbbször csak a szülők szabnak határt. Ha tudnak. Néhány éve például egy spanyol fiút két hónapig tartottak kórházban a videó­játék-függősége miatt: miután teljesen elszigetelődött mindenkitől, a szakemberek úgy ítélték, csak a digitális méregtelenítés segíthet rajta. 

PINGPONGOZÓ GALAMBOK

Eddig még csak néhány évtizedünk volt arra, hogy az internettel járó dömpinget megtanuljuk kezelni, ráadásul a pálya egyre nehezebb. A harvardi kutató, B. F. Skinner a múlt század közepén jelentette ki, hogy módszerével az állatok figyelmét úgy irányíthatjuk, akár a robotokét. Éheztessünk például­ egy galambot olyan ketrecben, amelynek az etetője akkor nyílik, ha megnyomunk egy gombot. Utána válasszuk ki az állat egyik mozdulatát (mondjuk, amikor kinyújtja a nyakát, vagy amikor meglengeti a bal szárnyát), és abban a pillanatban, ahogy ezt megteszi, adagoljunk neki egy kis eleséget. Ha ezt még néhány alkalommal megismételjük, a galamb figyelme egy idő után a jutalmazott mozdulatra szűkül: az étel reményében folyamatosan, mániákusan nyújtogatja majd a nyakát vagy lengeti a bal szárnyát. Skinner a galambjait még arra is megtanította, hogy egy miniasztalon pingponglabdát passzolgassanak egymásnak. „Rengeteg állat képes bonyolult és számukra teljesen értelmetlen tevékenységekre fókuszálni, ha megfelelően jutalmazzuk őket. Skinnernek meggyőződésévé vált, hogy ez az elv az emberi viselkedés működését is megmagyarázza. Azt hiszed, szabad vagy, tudatos döntéseket hozol, de Skinner szerint mindez csupán illúzió ‒ foglalta össze Tönkretett figyelem című könyvében Johann Hari. ‒ Egy ügyes kutató minket is kedve szerint újraprogramozhat. Évekkel később a közösségi média munkatársai feltették maguknak a kérdést: ha a felhasználóinkat a szelfizésre kondicionáljuk, szívecskékkel és lájkokkal jutalmazva őket, vajon ők is mániákus fényképgyártásba kezdenek, mint a galamb, aki megszállottan nyújtogatja a nyakát még egy kis eleségért? Így alkalmazták Skinner alapelveit több milliárd emberen.”

SVÉDASZTAL AZ EGÉSZ VILÁG

És a lájk csak az egyik drog, amit a Szilícium-völgy boszorkánykonyhájában kifőztek azért, hogy minket a gép elé szegezzenek, és ‒ a reklámokkal, illetve az adataink értékesítésével ‒ nagyobb profitot termelhessenek. Ezt szolgálja például az is, hogy amikor egy videót befejezünk, automatikusan elindul a következő, méghozzá olyan, ami az algoritmus szerint beszippant majd minket. „A nyomtatott sajtó vagy a televízió nem tudott ránk ennyire célzottan hatni” ‒ mutat rá Johann Hari. Vagy ott van a végtelen görgetés: régebben a weboldalak aljára érve csak egy gomb megnyomásával lapozhattunk a következő oldalra, ma már az örökkévalóságig görgethetünk lefelé.
Az újítás ötletgazdája, Aza Raskin eleinte azt gondolta, segített a felhasználóknak abban, hogy könnyebben kezeljék a felületeket. Később viszont szembesült azzal, hogy körülötte az emberek egyre nehezebben szakadtak el az elektronikai eszközeiktől, és még ő is azon kapta magát, hogy gépiesen pörgeti a tartalmakat, amelyekről később meg kellett állapítania, hogy csupa szemét volt. „A képernyők görgetésével töltött percek és órák egyszerűen elpárolognak. Pedig helyette gondolkodhatnánk a klímaválság megoldásán, együtt lehetnénk a családunkkal, erősíthetnénk a társas kapcsolatainkat ‒ fogalmazott Raskin Johann Harinak. ‒ Bármit csinálhatnánk, ami tényleg értékessé tenné az életünket.”

Ha a svédasztalos vacsoránál pukkadásig tömjük magunkat, aligha alszunk jól, ahogy megvan a következménye annak is, ha a céges karácsonyon az a küldetésünk, hogy a főnököt kiigyuk a vagyonából. Attól még, hogy valami korlátlanul elérhető, nem jelenti azt, hogy bele kell fulladnunk. Nincs ez másként az internetezéssel sem: a szüntelen gépezés roncsolja a figyelmet, feszültséget okoz, és az egészségünkkel fizetünk a hajnalba nyúló sorozatmaratonokért is. A korábban sosem tapasztalt kínálat az emberi kapcsolatainkra szintén kihathat. Például a társkereső alkalmazások kimeríthetetlen lehetőséggel kecsegtetnek, ami egyfelől megkönnyíti az ismerkedést, ugyanakkor megnehezíti, hogy a szerelem kibontakozzon. Hiszen hiába alakul ki a kölcsönös vonzalom, ha az egyik (vagy mindkét) fél telefonján már kopogtatnak a következő jelöltek, az eséllyel, hogy velük még jobb lehetne.

„Olyan bőségben és szabadságban élünk, amit még az előző generáció sem tudott volna elképzelni ‒ fogalmaz A fegyelem a sors című könyvében Ryan Holiday. ‒ Egy fejlett ország hétköznapi polgára számára a luxusnak és lehetőségeknek olyan tárháza áll rendelkezésre, amit a leghatalmasabb császárok sem szerezhettek volna meg. Télen melegben élünk, nyáron hűvösben, többször vagyunk jóllakottak, mint éhesek. Oda megyünk, ahová akarunk. Azt teszünk, amit akarunk. Unod, ahol vagy? Utazz. Utálod a munkád? Változtass. Gondolsz valamire? Mondd ki! Akarod? Vedd meg! Álmodozol? Valósítsd meg! Szinte mindent megkaphatunk. Ez emberi jogunk. De akkor miért vagyunk olyan átkozottul boldogtalanok? Azért, mert a szabadságot összekeverjük a szabadossággal. Elveszítjük az egyen­súlyunkat.” 

SZEREZZÜK VISSZA A KONTROLLT!

– Mi nem a jólét világára szelektált lények vagyunk, az első emberek nehéz körülmények között jelentek meg, és csak verejtékes munkával tudták magukat fenntartani. Ha elejtettek egy állatot, nem ehették meg az egészet, hagyniuk kellett későbbre is. Ezért a bio­lógiai adaptációnk olyan, hogy ha nem is a puritán, de a tartalékoló, beosztó, tervező és késleltető világban boldogulhassunk
– magyarázza a Nők Lapjának dr. Pléh Csaba pszichológus.
– Az iskolában a gyerekek szintén a késleltetett jutalmazást sajátítják el, hogy ne most beszélgessenek, ne most fogócskázzanak, hanem majd a szünetben, egy óra múlva. Ugyanilyen késleltetett jutalmazás a havi fizetés is, vagy ilyen volt akár az is, amikor az ifjú pár az első együttléttel megvárta a nászéjszakát. Ma, az állandó bőség korában viszont ezek a késleltetett jutalmazási rendszerek egyre inkább válságba kerülnek.