Babér a szomszédunkban lakott. A labradorkölykökre jellemző ellenállhatatlan aranyossággal és esetlenséggel követte egy hosszú pórázon a gazdáit, akik pici kora ellenére már egészen határozottan nevelték. Szegény kiskutya, miért nem engedik játszani? – gondoltam, és mekkorát tévedtem! Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy Babér vakvezető kutya lesz, és bár tényleg komolyan bántak vele, de a szó legpozitívabb értelmében. És hagyták játszani, nem is keveset, csak épp nem mindig és nem mindenkivel. A szomszédban egy fiatal pár rendkívül fontos önkéntes munkát végez, kölyöknevelőként vesznek részt vakvezető kutyák kiképzésében. Amikor elkezdtem ezen a riporton dolgozni, még nem tudtam, hogy hamarosan viszontlátom Babért. Az egykori kis kölyökgombóc ma már érett és megfontolt felnőtt állat, akit a kiképzője – nagy szeretettel – egyenesen strébernek nevez.
Született segítők
A vakvezető kutyák kiképzése hosszú folyamat, és tulajdonképpen már a fogantatás pillanata előtt elkezdődik. Riportunk létrejöttét a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány tette lehetővé. 2006-ban alakultak, fő tevékenységük vakvezető kutyák kiképzése és gazdákhoz juttatása. Állami támogatást nem kapnak, adományokból és adó egy százalékokból tartják fenn magukat, pedig munkájuknak köszönhetően a látássérült emberek leírhatatlan életminőség-javulást tapasztalnak.
Az alapítványnak saját tenyészete van. Azok a kiskutyák, akik náluk születnek, és piciként alkalmasnak tűnnek a feladatra, kölyöknevelőkhöz kerülnek. Ők olyan önkéntesek, akik vállalják, hogy a lehető legideálisabb „gyerekkort” biztosítják egy jövőbeni vakvezető kutya számára: megtanítják az ehhez szükséges legfontosabb alapokra, de közben engedik, hogy kiélvezze korai éveit.
Horváth Zsófival és a nála nevelkedő Frappéval a Városligetben találkozunk. A kiskutya alig tízhetes, nemrég került Zsófihoz, aki életében először vállalkozott erre a feladatra. Elmondja, hogy régebben több látássérülttel is kapcsolatba került, ők mesélték neki, mennyire más az élet vakvezető kutyával, de sajnos kevés van belőlük, és nehezen lehet hozzájuk jutni. Biztosan sokakban felmerül az a kérdés, ami bennem is: hogyan fogja tudni továbbadni másnak azt a kiskutyát, akivel egy éven keresztül szinte mindent együtt csinál?
– Nagyon nehéz lesz odaadni, de nem azért vettem magamhoz, hogy az én kis kedvencem, hanem hogy vakvezető kutya legyen – foglalja össze a magasztos célt röviden.
Zsófi és a többi kölyöknevelő legfontosabb feladata, hogy boldog, jól szocializált, a világra nyitott állatot neveljenek, aki hallgat a nevére, és a legvadabb játékból vagy akár a legillatosabb csirkecomb mellől is azonnal visszajön a gazdihoz, ha hívják.
Első érintésre
Közben bővül a társaságunk, megérkezik a Városligetbe Prepszl Tamás, aki látássérült, és három éve Pixel gazdája. Most mindkét eb póráz nélkül van, érdekes látni, ahogy ismerkednek egymással. Frappé bizonyára még nem is sejti, hogy egy nap ő is olyan komoly vakvezető kutya lesz, mint Pixel, aki gyengéden ugyan, de rögtön egyértelművé teszi, ki a rangidős kettejük közül. Az IT-szakemberként dolgozó Tamás elmeséli, hogy minden reggel a kutyafuttatóban kezdik a napot.
– Aztán bebattyogunk a munkába, néha sarasan, néha tisztán – folytatja nevetve. – A kollégáim nagyon szeretik Pixelt, szoktak játszani vele. Amikor dolgozom, ő általában pihen. Ha pedig megyünk valahova, ráadom a hámot, ő pedig komoly, mintha egész nap nem is játszott volna. Olyan, mintha két személyisége lenne. Pixel az első és a legjobb vakvezető kutyám, amióta velem van, kitárult a világ. Kicsit olyan érzés, mintha szárnyakat kaptam volna. Vakon megbízom benne, mert tudom, nem fogja hagyni, hogy bármilyen akadálynak nekimenjek. Vele mindenhová eljutok. Ha már volt velem valahol, azt megjegyzi, és onnantól tudja az utat. Az első cselekedete, amin igazán elámultam, hogy addig csak egyszer jártunk egy bevásárlóközpontban, és hónapokkal később elsőre bevitt azon az ajtón, amelyiken kellett.
Tamás és Pixel nagy biztonsággal közlekednek. Gyorsan összeszoktak, három-négy hét után tökéletes volt köztük az összhang.
– Pixel az első találkozásunkkor odaadta nekem a lelkét. Hozzáértem, és hanyatt vágta magát, szétdobta a lábait, majd puszikat osztott. Néha összejövünk a kiképzővel, szemügyre veszi, de szerencsére mindig mindent rendben talál.
Miközben beszélgetünk, Pixel hatalmas köröket fut a parkban. – Hallom – mondja Tamás, hiszen annak ellenére, hogy nem látja a kutyát, a nyakörvére erősített csengőből nagyjából tudja, hol jár és milyen gyorsan mozog. – Lassan most már jöhetne egy jutalomfalatért. – És Pixel mintha olvasna a gondolataiban, végszóra meg is érkezik.
Fizikai és lelki támasz
Hogy mit kell tudnia egy vakvezető kutyának, és mit nem, azt Nyíriné Kovács Mária kutyakiképző osztja meg velünk. Ő a köztes láncszem a kölyöknevelő és a látássérült gazda között. Hozzá kerülnek a kutyusok nagyjából egy-másfél éves korukban, és ő képezi ki őket a konkrét vakvezetői feladatokra körülbelül fél év alatt. Marcsival, valamint Csúzlival és a már említett Babérral a Bikás parkban találkozunk, ahol rendszeresen gyakorolnak. A két fiatal felnőtt labrador le sem veszi a szemét a gazdájáról.
