Sárbogárd, Szekszárd, Dunaföldvár és Simontornya közt fekszik egy kétezer-ötszáz fős, tipikus alföldi település, Cece. A rendes házak mögött tiszta az udvar, a kertekben nyáron paprika és dinnye nő, októberben meg vidám tökök mosolyognak ki a földből. A takaros porták előtt kézművespiacra illő standok feszítenek a családok saját portékáival. Vérvörös fűszerpaprika, aranyló méz, szörpök, házi savanyúk és hatalmas tökök alatt roskadoznak a polcok, amiket látszólag senki nem őriz. ­Közelebb lépve aztán kiderül, nagyon is van csősz: idős családtag vagy épp térfigyelő kamera veti vigyázó szemét a bámészkodóra. Sőt! A büszke pultok némelyikénél már kártyával is lehet fizetni. 

– Cece a világ közepe. Nekünk főleg – mondja nevetve Sárvári Ilona, akihez az idei ősz legszebb napján érkezem vendégségbe. Nemcsak az itteni dinnyét és tököt, de Ilonát is messze megelőzi a híre. Jövetelem apropója ugyanis egy rajongó levél, amelyet szerkesztőségünknek címeztek. Olvasónkat a helyi múzeum­ban járva egészen elvarázsolta a kalauz, mindenki Iluskája. Innen tudtam meg én is, hogy Cecén él egy asszony, aki életre kelti a festményeket, dinnyefesztivált szervez, könyvtárat adjusztál, lelkeket ápol, aki soha nem fogy ki a jó szóból, és aki mindennek a tetejébe olyan szerény, mint az ibolya. 

– Nem tudom, méltó vagyok-e erre – szabadkozik, amikor megkeresem. – Az igaz, hogy szeretek itt élni, szeretem a könyveket, a kultúrát, a ceceieket és a dinnyét is. De ezért még nem vagyok se hős, se szupersztár, ugye? 

Életre kel a művészet

Ilonával a helyi Csók István Emlékmúzeumban találkozunk. Mosolyát szélesre, mellényét szorosra húzva áll az egykori kúria napfényes tornácán, és süt róla, tényleg alig várta a találkozást. Lelkesedése még csak nem is az újságírói érdeklődésnek szól. Az utánam érkezők is éppen olyan szívélyes fogadtatásban részesülnek, mintha hazaértek volna, Ilonából pedig csak úgy dől a szó. A tárlatvezetésben néprajz, család-, irodalom- és művészettörténet, levéltári adat és szóbeszéd ad randevút, az egyébként is nagy gonddal összeállított kiállítás Ilona szavai nyomán szellemi szórakoztató-központtá válik. Fél óra alatt többet értek, érzek meg a festőből és a korból, mint bármelyik új hullámos kiállításon, a lenyűgöző képek mögé nem projektor, hanem Ilona festi fel bálok, szerelmek, hűtlenségek, lakomák és dolgos mindennapok díszle­teit. A tárlatvezetésébe pedig a korábbi látogatók visszajelzéseit is belefűzi, mindezt valami egészen elbűvölő, szeretetteljes emberismerettel. 

– Büszke vagyok, hogy részem lehet Csók István szellemi hagyatékának ápolásában, és mindig nagy érdeklődéssel hallgatom, mit mondanak a látogatók az egyes termekben, hiszen mindenkinek mást jelent egy-egy kép. Kivéve persze az Úrvacsorát. E festmény kapcsán – amin, nézd csak, szinte érezni a templom hűvös levegőjét és a pillanatot átjáró izgalmat – a környékbeli vagy innen elszármazott látogatók kivétel nélkül megkérdik, tudtam-e, hogy az egyik kislány bizony épp az ő déd- vagy ükmamájuk…  És valahogy tényleg így van. A képben pont az a csodálatos, hogy a karaktereket millió élményből szőtte tipikussá a festő – mondja mosolyogva. 

Ilona csak a kilencvenes években érkezett Cecére – erről majd később –, mára mégis úgy ismeri, olyan szeretettel nézi, értő szemmel látja a helyieket, mintha mindig is itt élt volna. 

– Bár ma már nem én vagyok a „román lány”, azért kicsit a partvonalról kibicelek, és bevallom, nagyon szeretem nézni, hogy működnek a ceceiek. Kőkeményen dolgozó református csapat él itt, dinasztikus nagy családok szövevénye, akik ízes paprikát, tököt, dinnyét termelnek, akik büszkék, és akik mindig tartják a három lépés távolságot. Szerintem utóbbiból elég lenne kettő is… Többek közt ezért is találtuk ki hét éve, hogy ha már itt van nyáron az a sok dinnye, csináljunk belőle fesztivált, ahol aztán lehet büszkélkedni, de beszélgetni és a másik felé nyitni is. Mindenféle kategóriában díjazunk, nyer a legnagyobb, a legédesebb, a gyerekeknek rajzversenyt hirdetünk, százféle dinnyés finomság készül, megmozdul az egész település. Én ezt az arcunkat szeretem a legjobban.

Mindent a könyvért

Ilona tárlatvezetői feladatai mellett a helyi művelődési központban működő könyvtár könyvtárosa is, hétfőtől péntekig itt teljesít szolgálatot. Nem is lep meg, hogy valahogy minden szál ebben az épületben fut össze.

– Hogy mivel telik egy napom? E-maileket írok, könyvet vételezek be, vagy épp az állományból kivett példányokat beszélem rá bárkire, aki óvatlanul idetéved. Segítek a betérőknek önéletrajzot írni vagy nyomtatni, ha egy néninek megint elnyeli a kártyáját az automata, mi telefonálunk, hogy ugyan jöjjön már ki valaki a siratófalhoz… Csörögnek az olvasók, keresnek egy-egy könyvet. Mit tudunk róla? Megvan nekünk? Visszahozták már? Egyáltalán megjelent? És hogy ünnepeljük idén ’56-ot? Sokat nyomozunk, néha kicsit kaotikusak a mindennapok, de mindennek megvan a maga őrült rendszere. Művelődésszervező kolléganőmmel állandóan törjük a fejünket, hogy mit lehetne kitalálni, ami értékes, és érdekli is az embereket. Ha rendezvény van – és szerencsére van bőven –, akkor ott is besegítünk a szervezésbe, forgatókönyvet készítünk, információk után kutatunk.

Ilonától megtudom, hogy a kétezer-ötszáz fős településnek körülbelül ötszáz beiratkozója van, és bizony leesik az állam az arány hallatán. Elképesztő munka lehet ebben, de Ilona nem a gürcölést emeli ki, hanem azt, hogy minden alkalom jó lehet az olvasóvá nevelésre, és hogy az emberek igenis szeretik még a könyvet! 

Ilona számára nagyon fontosak a könyvtár idős olvasói is, akikkel „külön művészet” bánni, és akiknek sokszor köszönhetők megható pillanatok. 

– Képzeld, legutóbb bejött egy nyolcvannyolc éves olvasóm, egy úr. Azt mondja: „Figyelj, Iluska! A délelőtt bemondta a rádió, hogy egy dél-koreai asszony kapta a Nobel-díjat. Van könyved tőle?” Rémlett, hogy van, és tényleg megvolt állományban Han Kangtól a Növényevő. Csodaszép dolog, nem igaz? Hogy bejön egy majd kilencvenéves bácsi itt Cecén, és bevasalja rajtam a friss Nobel-díjas szerzőt. A legidősebb olvasóm jelenleg egy kilencvenhárom éves néni. Amikor először jött hozzánk, azt kérte, „könnyűeket” adjak neki. Azt hittem, lektűrt keres, amiben az első oldalon megismerkednek, a harmadikon boldogok, az ötödiken meg válnak. De nem, ő a papír súlyára gondolt. Mert ennyi idősen nehéz már tartani a könyvet… 

Édes kereszt

És hogy hogy lett egy erdélyi lányból egy alföldi település kulturális életének lelke?

Ilona Marosvásárhelyen született, 1966-ban, konzervatív, katolikus családban. Nem is akármilyenben. Csupa művelt ember, egy püspök nagybácsi, akit a gyerekek csak pap bácsinak neveztek, a közeli rokonságban pedig többek közt Márton Áron…

– Édes kereszt ez, amit a mai napig viselünk. Mindig éreztünk egy olyasfajta lelki minőséget, amiben csak jól lehetett tanulni, és amiben a hit vagy a hazaszeretet nem lózung vagy pártprogram, hanem igazság volt. És a könyv szeretete… Amikor pap bácsitól karácsonyra megkaptam Benedek Elek mesekönyvét, még az anyám is megmosta a kezét, úgy lehetett csak hozzányúlni. Ez volt a sorjelző, ebből a közegből jöttem.

Általános iskola után filológia–történelem szakos gimnázium következett, és édesapja – ahogy ő fogalmaz – „nemes dilijének” köszönhetően zenélni is tanultak testvéreivel.