Luc Besson Taxi című filmje óta Marseille volt álmaim netovábbja. Soha annyi szédítő izgalmat, szépséget és csúfságot, mint amennyit ez a délfrancia város, az ország második legnagyobb metropolisza tartogat. Ott akartam lenni a szűk sikátorokban, elmerülni a színes, bevándorlóktól nyüzsgő negyedek forgatagában, beleszippantani a kikötő tengerillatába, de legfőképpen megpillantani If várát, ahol kedvenc Dumas-regényem főhőse, Monte Cristo grófja raboskodott. Kiéhezett lelkem csak úgy issza az ízeket, szagokat, élményeket…
Hajnali piacosok
Este érkezünk meg, és már hajnalban nyakunkba vesszük a várost. A napsugarak még bágyadtak, enyhén borzongató a levegő, viszont végre teleszívhatom a tüdőmet friss oxigénnel, mert a szűkös apartmanban egész éjszaka szenvedtem a hőségtől. Lábunk alatt a szemetet friss reggeli szél hömpölygeti, ami az esti fesztiválhangulat ígéretével kecsegtet, az éjjeli zivatar tócsái tükrükben fürdőztetik az egykori nagykereskedők palotáinak homlokzatát. Bezárt ajtók, becsapott redőnyök, elárvult teraszok. Mégis mintha tele lenne a levegő élettel. Zaklatott képzeletem minden felborult székhez egy algériai bevándorló sorsát, halaskofához nagy hallal küszködő Hemingway-hőst, rosszarcú pitaárushoz drogdílert társít…
A halasok ebben az órában már pakolják kifele az áruikat a La Canabière sugárút mentén, végóráikban tekeregnek a polipok, és opálos tekintettel bámulnak a halak, akár évszázadokkal ezelőtt, amikor az aranykor halászhajói befutottak az óváros kikötőjébe, és kiöntötték aznapi fogásukat a gazdag kalmárok elé. Majd megérkeztek a nagy tengeri vitorlások is, amelyek India partjairól szállították ide az aranyat érő szerecsendiót, szegfűszeget, kardamomot, curryt, és a keleti fűszerek illata belevegyült a provence-i levenduláéba, hogy elkábítsa a marseille-i járókelőket. Ma is Provence ad otthont a világ legrafináltabb konyhaművészetének. A piacon elképesztő kavalkádját találjuk nemcsak a tenger gyümölcseinek, de a zöldségeknek is. E kettőt a szakácsok annyi leleménnyel és érezhető örömmel boronálják össze, hogy minden egyes étkezésnél legalábbis a Napkirálynak érezhetjük magunkat. Meg is reggelizünk gazdagon egy tunéziai büfében, és a szomszédos kávézóban iszunk rá egy feketét, helyi szokás szerint cukor nélkül. Indulhat a nap!
Fülig Jimmy is megirigyelné
Mire leérünk a sétálóutcán a Le Vieux Porthoz, a régi kikötőhöz, már tele vagyunk élményekkel, holott csak most jön a java. Ez a város szíve, ahol a jelen keveredik a múlttal, kiszuperált nagyárbócosok a modern, hófehér jachtokkal, mellettük a helyiek apró, hálókkal megpakolt halászhajói. A kikötőt még a rómaiak építették kétezer-hatszáz évvel ezelőtt, pontosabban ők vették birtokba ezt a zsák alakú, égszínkék öblöt, amelynek bejáratánál húszméteres sziklák állnak őrt, mint valami komor óriások. Az öböl hullámoktól védett, alkalmasnak tűnt arra, hogy kereskedőhajókat tudjon fogadni. Később a gallok masszív erődöt építettek az egyik sziklára, amely ma is látogatható, bástyáiról gyönyörű kilátás nyílik a Frioul-szigetekre és If várára. Valaha ez utóbbi is erődként szolgált, védelmezve az öböl bejáratát, majd Franciaország szinte megközelíthetetlen várbörtönévé, mígnem turisztikai látványossággá vált. Sétahajókkal el lehet kirándulni a szigetre, hogy felfedezzük az ötszáz éves erődöt, és körbesétáljuk Monte Cristo grófjának egykori celláját. A kikötő a Côte d’Azur ékszerdoboza, körben a gazdagok palotáival, a sziklák tetején templomokkal, múzeumokkal. Felmászunk a legismertebbhez, a Le Mucem múzeumhoz, és megnézzük egyedülálló történelmi, régészeti és művészeti gyűjteményét. Mire végzünk, szakad az eső, ami ezen az éghajlaton akkor sem jelent gondot, ha történetesen bőrig ázunk. A helyi gyerekek zavartalanul ugrálnak a sziklákról a tengerbe, a turisták pedig tovább kortyolgatják üdítőiket a teraszokon. Aztán megmerítkezünk a Le Panier negyed ódon hangulatú sikátoraiban, bolyongunk egyet az apró üzletekben és galériákban, majd estefelé beülünk egy algériai étterembe, és ezúttal rozmaringos bárányhúst rendelünk. Nem mondom, hogy a vaksötét marseille-i éjszakában nem jut eszembe, hogy bármelyik pillanatban kés állhat a hátamba, de azzal biztatom magam, hogy nem egy Rejtő-regényben vagyunk, hanem a francia riviérán.
Provence-i madárlátta
Másnap autót bérlünk, és irány
