Kicsit várakoznunk kell Dorinával az öltözőben, mert Juli felújítópróbája elhúzódik. Én addig megcsodálom a mindenórás kismama hatalmas pocakját, és együtt­érzőn figyelem, ahogy lecsúszva ül a széken, hátha enyhíteni tud a terhén.

Martinovics Dorina: Már ülni se, állni se jó. ­(Sóhajt.) És most még ez az oltás is! Szamárköhögés-járvány van, ma oltottak be. A babát is megóvja néhány hónapig, amíg ő is meg nem kapja a saját oltását.
Básti Juli (közben betoppant): Nekünk is ott van már a hűtőben az oltóanyag, de még meg kell várni, hogy ebből a náthából kikeveredjek… (Együttérzéssel pillant Dorinára.) Szegénykém, az utolsó hónap a legnehezebb!

Lehet, hogy mire ez a cikk megjelenik, már meg is született a baba. Gratulálok hozzá! Mi volt az első reakciótok, amikor kiderült, hogy Dorina várandós?
Juli: Hogy jaj, istenem…! Még csak most szerettek egymásba, és már itt tartanak? Furcsa szerzet az ember. Nagyon vágytam már unokára, mégis, amikor a fiam bejelentette a nagy hírt, az mellbe vágott. Végleg felnőtt a nagyfiam, családapa lesz! Újabb lépcső az elszakadás útján. Meg ott volt az aggodalom is, vajon érett-e már a helyzet arra, hogy gyereket vállaljanak.
Dorina: Az az igazság, hogy több mint két éve vagyunk együtt, és szinte az első percben megfogalmazódott bennünk a gyerek utáni vágy, csak nem mondtuk el senkinek. Meg akartuk várni, megad­ják-e Samunak az amerikai munkavízumot. Semmiképp sem szerettem volna, hogy a mész vagy maradsz kérdést egy közös baba döntse el. De elérkezett az a pont, amikor mindketten úgy éreztük, alakuljanak bárhogy a dolgok, szeretnénk együtt maradni, és családot alapítani.

Tudjátok már a nemét?
Dorina: Kisfiú lesz. (Elmosolyodik.) Nagyon örülünk neki. Bár az elején én inkább kislánynak szurkoltam, mert a lányom nagyon szeretett volna egy kishúgot, és tudom, hogy Juli is lányunokára vágyott három fiú után.
Juli: Igen, először annak drukkoltam, de ha belegondolok, szerintem mázli, hogy Zojának öccse lesz. Egy fiú, egy lány, és a nővérek szívesen anyáskodnak az öccsükkel, ami a testvérféltékenységet is tompítja. Szóval a legjobban van ez így!

Samu hogy veszi az akadályt? Juli, tudsz a fiadnak segíteni a felkészülésben? A férfiaknak nem egyszerű apává válniuk, különösen ilyen fiatalon.
Juli: Az viszonylagos, hogy huszon­nyolc évesen egy fiú elég idős-e, vagy még túl fiatal ahhoz, hogy apa legyen. Samu öreg lélek. Már az egy-két napos fényképeiről is egy kis Buddha tekint ránk. És úgy tűnik, az apja gyerekszeretetét is örökölte. Tamás ötgyerekes családban nőtt fel, hordta a testvéreit óvodába, iskolába, nagyon vágyott gyerekekre, könnyen is boldogult velük. A fiamnak sem fog gondot okozni az apaság.
Dorina: Egy biztos, távol áll tőle az a mentalitás, ami a mai harmincas-negyvenes férfiakra gyakorta jellemző, hogy teher számukra a felelősség. Samu talpig férfi, az első pillanattól kezdve biztonságban éreztem magam mellette. Inkább én szoktam időnként kislányként viselkedni, holott én vagyok az idősebb. De egy pillanatig sem éreztük zavarónak a korkülönbséget. Mélyebb kettőnk közt az összetartozás annál, mintsem hogy ez igazán számítson. De persze majd igyekszem nagyon figyelni magamra, hogy ez később se okozzon gondot.
Juli: Ugyan, Dorina! Tudod, én mit látok? Egy tehetséges, gyönyörű nőt, aki okos, mint a nap, humoros, megáll a saját lábán, érett személyiség… és itt abba is hagyom… és maximalista. A fiamról ugyanezeket tudnám elmondani, úgyhogy egy percig sem csodálkoztam, hogy egymásra találtak. Dőlök a nevetéstől, ha velük vagyok.

Igaz, hogy amikor Dorina tanácsot kért tőled a Prima Facie (Az ártatlanság vélelme) című előadás előtt, szerinted okos dolog-e vállalkozni rá úgy, hogy ő még soha nem játszott monodrámában, Samunak pedig ez lesz az első rendezése, azt felelted, „imádni fogjátok egymást”?
Juli: Ezt mondtam, igen, bár az meg se fordult a fejemben, hogy összejöhetnek. Úgy gondoltam, két ilyen jó humorú, érzékeny ember biztosan jól tud majd együtt dolgozni egy ilyen nehéz témájú darabon is. Ugyanis monodrámát rendezni és játszani is iszonyú nehéz feladat. Akárhogy is, nagy siker lett.

Láttam az előadást. Egy ügyvédnőről szól, aki éveken át bántalmazó férfiakat véd a bíróság előtt, mígnem egyszer ő is nemi erőszak áldozata lesz. Úgy tudom, te szerettél bele a darabba, Dorina.
Dorina: Nem. Samu találta, és engem kértek fel a szerepre, én meg rettegtem tőle, hogy egyedül álljak a színpadon másfél órán keresztül. Igazából máig komoly stresszt jelent. De az előadás után hozzám érkező levelek alapján valóban eljut az üzenet azokhoz, akiknek segíthet a történtek feldolgozásában. És ez számomra végtelenül fontos. A munkám hirtelen messze túlmutat egy karakter megformálásán, olyan nők mellett állok csatasorba, akik bátran küzdenek egy igazságosabb és egészségesebb jövőért. Ráadásul soha nem gondoltam volna, hogy ez a munka segít majd feldolgozni azokat a traumákat, amelyeket annak idején mélyen eltemettem magamban.

Mindig is irigyeltem a színészektől, hogy egyetlen végeérhetetlen terápia az életük.
Dorina: Ezt készséggel aláírom. Végtelenül felszabadító, hogy estéről estére kisírhatom vagy éppen kinevethetem magam. A nevetés minimum olyan terápiás erővel bír, mint a sírás, és kevesen gondolnák ugyan, de vígjátékot legalább annyira nagy kihívás jól játszani, mint fajsúlyos drámát. A Fekete Péter című zenés játékból például váratlanul rengeteget tanultam. Színészi precizitásról, intenzitástól, időzítésről, egy sor olyan eszközről, ami egy tragédiában is segít pontosabban fogalmazni. Ki hitte volna, hogy a szülési szabadságomon éppen ez a százéves operett hiányzik majd a legjobban?
Juli: Igazán hálás szerep rút kiskacsából szépséges hercegnővé válni, és Dorina lubickol benne… Egyébként mi a Nemzeti Színházban találkoztunk először. Mikor is? Megvan, A Macskalápon című előadásban. Ott csodálkoztam rá, hogy ez a lány mennyire tehetséges. Olyan pontosan játszott, annyira ráérzett a helyzetre, hogy megemeltem a kalapom: ez igen! Érzékeny volt, és finom. Akkor barátkoztunk össze, és attól kezdve rengeteget beszélgettünk – nem csak színházról.
Dorina: Ehhez tudni kell, hogy én a főiskola kapuján szinte nulla önbizalommal léptem ki. Meg voltam győződve róla, hogy nem vagyok elég. Amikor Jordán Tamás megbízott A Macskalápon egyik szerepével – be kellett ugranom valaki helyett –, nagyon tartottam tőle: ­mégiscsak életem első színházi alakítása, ráadásul egy színészlegendával, „A bástijulival” állok egy színpadon! Szerencsére jól sikerült, de ebben Julinak óriási szerepe volt. Emlékszem, a rendező nem tudott ideutazni a szerepátvevő próbára, Juli viszont önzetlenül felajánlotta, hogy segít végigvenni a jeleneteket. Nem gyakran látni ilyet. A következő évadot már úgy kezdtük a Nemzetiben, hogy minden civil problémámról tudott, és mindig kiszúrta, ha nem vagyok jól. Bármikor hívhattam, ha tanácsra volt szükségem.

Azóta is, akárhányszor összesodor minket a munkánk, azt látom, hogy mindenkinek segít, és mindenkiért kiáll.

Juli: Dorinát kezdettől a barátomnak tekintettem. Egyszer anya-­lánya párost is alakítottunk, a Társas játék című tévésorozatban. Nem sejtettem ugyan, hogy az életben is így alakul majd, de nagyon örülök neki. Dorina közülünk való, mesterkéletlen, őszinte, mint a mi családunk.
Még nem mesélted el, Dorina, hogyan találkoztatok Samuval.