A tetejére kerültek a gyerekek anyák napi ajándékai, kis dobozokban a kiesett fogaik, egy kis üvegben a tanzániai nyaralásunkról hozott marék vörös homok, bolhapiacon vásárolt rézegér, Botondtól kapott kedvességek. A szekrényben gyűjtöm a családi dokumentumokat, születési anyakönyvi kivonatok, céges papírok, számlák, nyugták. Az alsó rekeszekben két nagy doboz, benne régi bizsuk, jelmezbáli kellékek, egy kék műanyag paróka, szép anyagok, amikből egyszer majd varrok valamit. A gyerekek imádnak itt kotorászni, kinyitják a régi dobozokat, a gyöngyökkel játszanak, a hajukba tűzik a pávatollakat. Esős szombat délutánokon órákig elszórakoznak.
Egyik nap a lányom elővette a kis kék dobozt, benne ezüstláncon medál, ametiszttel. „Ez micsoda?” – kérdezte, és a kezembe tette.
Karácsonyra kaptam Angliában, amikor a gimnázium után fél évig ott bébiszitterkedtem. Tizenkilenc éves voltam ekkor, a befogadó család adta ajándékba. Ez volt az első és utolsó karácsonyom, amit nem a családommal töltöttem, hanem idegen emberekkel, idegen szokásokkal, idegen környezetben.
Az érettségi után utaztam ki Blackpoolba, egy Manchesterhez közeli városba nyelvet tanulni, világot látni. Egy évvel 9/11 után, teljesen egyedül. Miután elfoglaltam a vendégszobát, és megismerkedtem a családdal, magamra zártam az ajtót, és elolvastam a munkaközvetítő cég levelét, amit minden újonnan érkező bébiszitternek kiküldtek. Egy mondatra tisztán emlékszem belőle: „Nem azért vagy itt, hogy ítélkezz.” Sokszor eszembe jut azóta is a bölcs tanács.
Két ovis kisgyerekre vigyáztam, Colette-re és Liamre, a mai napig élesen emlékszem rájuk. Bár a család kedves volt, az adventi időszak és a karácsony magányosan telt, hiányoztak a szüleim, a barátaim, akik hetente csak egyszer, vezetékes telefonon hívtak.
Esett az eső, az adventi estéket a szeles tengerparton töltöttük a gyerekekkel, akik sosem fáztak és sosem voltak betegek. Sapka és sál nélkül játszottak, velem ellentétben, aki vastag kabátban és kapucniban szaladtam utánuk.
Az ünnepre karácsonyi pudingot rendeltek, és rengeteg nagyon édes süteményt. A fát már december elején felállították, angol-amerikai szokás szerint 25-én érkeztek az ajándékok. A szentestét nem ünnepelték, de mivel iskolai szünet volt, és a gyerekek már napok óta otthon randalíroztak, jegyeket kaptunk a Santa Claus kettőre. Ott ültem a moziban, a képernyőn terrorista télapók lövöldöztek, a gyerekek pattogatott kukoricával dobálták egymást, én pedig a könnyeimmel küszködtem.