Boldogan éltek, míg meg nem haltak, olvassuk elégedetten a mesék végén, mert szeretjük, ha jó a vége. Magam is problémamentes lezárásban reménykedtem, amikor 2016-ban pontot tettem az Ábelről és édesanyjáról szóló fájdalmas, sok jólelkű olvasót segítésre sarkalló cikkem végére. Csakhogy a „jó vég” felé vezető út is göröngyös, ezért találkozunk ismét, nyolc évvel később.

– Drága kincsem, tartsd a lábad, hogy felvehessük a kiscipődet! Kapjuk fel a dzsekit is, mert Krisztike a kertben készít rólunk fotókat!
– Nem fogtok fázni, kedveseim, épp működik a kazánom! Kihívtam a szerelőt, átfújta a csöveket…
Röpködnek Anna barátságos mondatai, úgy ajnároz minket a napfényes házában, mintha mi is a gyerekei lennénk. Falus Kriszta fotós kolléganőmmel csodáljuk a finom arcú, apró termetű, kislányosan karcsú, mégis erőt sugárzó édesanyát, akivel 2016-ban találkoztam először itt, az alföldi otthonában. Ma sem látszik, hogy a Ratkó-korszak szülötte, elhinném róla, hogy ötvenvalahány éves.
– Méltó körülményeket akartam teremteni az érkezésetekre, a füvet is lenyírtam, pedig úgy égetett a csípőízületem, mintha tüzes vasat forgattak volna bennem!
Talán látjátok, tiszta a kopottas otthonunk, mert az igényességemet nem tudta kikezdeni se Ábelkám gondozása, se az átkozott csípőm – mondja lelkesen, közben nem veszi észre, hogy csöndesen javítgatom az „Ábelkákat” Ábelre. Hiszen háziasszonyunk fia, akinek „kiscipőt” ad a lábára, negyvennégy éves, közel száz kiló, olyan, mint egy nehezen mozgó, kedves nagymackó. Túlszereti az édesanyja? Ugyan! Az vessen rá követ, aki képes túlélni azt, amit ő kapott a sorstól!

„Takarodj a nyomorékkal!”

Amíg a kávét kortyolgatjuk, eszembe jut, hogy Dosztojevszkij, Zola és Móricz Zsigmond is szívesen üldögélne itt, mert az életművükbe jól illene anya és fia szívszorító története. Aminek sokkoló nyitóképe az a negyven évvel ezelőtti jelenet, amikor Anna hazatért a budapesti Pető Intézetből a szülővárosába, és fiatal édesanyaként bebocsátást kért a szülői porta kapujában a sérülten született kisfiával. Könyörgött, zokogott, de az anyja nem kegyelmezett. – „Takarodj innen a nyomorékkal, te, család szégyene! Ha nem tűntök el, rátok eresztem a kutyákat!”
– Nemcsak elzavartak, amikor meg akartam mutatni, hogy az intézet csodálatos szakemberei megtanították járni Ábelkát, hanem ki is tagadtak – mondja párás szemmel –, mert anyám képtelen volt elfogadni, hogy a mi családunkban is születhet sérült gyerek. Még akkor is, ha egészséges kismama voltam, szülésznőként dolgoztam, és a szülés normálisan indult. Csakhogy a kitolási szakaszban leálltak a fájások! Miért? Nincs magyarázat – mondja mély sóhajjal. – Császározni már nem lehetett, de az orvosnak valahogy ki kellett szedni belőlem a gyereket. Borzalmasan hangzik, de ez az igazság! A pici fejénél fogva húzták elő, ekkor sérült a kisfiam. A férjem rosszul viselte a gyerekünkért vívott harcaimat, elváltunk, ő új életet kezdett. Nagyon fájt, de jobban megviselt, hogy anyám élete vé­géig nem nézte meg az unokáját.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .