Nem jól mondtad, anya, szólal meg félálomban a gyerek a takaró alól. Tessék? Százhuszonötödször ismétlem el neki ugyanazt a mesét, néha simán alszom közben, csak a szám mondja a jól ismert erdei állatkás történetet, de persze szövegtől eltérni tilos, szigorúbb a kicsi, mint egy háromtagú vizsgabizottság. A kisnyúl először leveszi a cipőjét, aztán mászik fel a gombára, persze, már javítom is.

Vekerdy Tamás mondta, hogy a mese nyugtat, ellazít, leviszi a lázat. Biztonságot ad. Az ismétléssel pedig a gyerek „újranézi a kedvenc moziját”. Kellenek a rituálék, azokban pedig
nincsenek eltérések. 

A hagyományok utáni vágyunk az adventi időszakban felerősödik. A Mikulásnak a legtöbb kisgyerekes családban ugyanúgy kell megérkeznie, éveken át. Ugyanoda tesszük a kitisztított csizmákat, a finom falatokat a rénszarvasnak (anya, nézd, megette, de tényleg!), évekig hasonló nyomokat hagy maga után a titokzatos ajándékozó, és ugyanolyan öröm van reggelente az arcokon, akkor is, ha az amúgy mogorva kamasz csoszog ki a nappaliba csekkolni, kapott-e még valamit. 

Szükségünk van a családi szokásokra, kapaszkodót, megnyugvást hoznak az életünkbe, különösen ebben a gyorsan változó világban. Az ünnep előtti hetekben karácsonyi hagyományaink biztonságot adnak nekünk, az összetartozás érzését. 

Ha békét hoz szívünkre, bátran ismételjünk. Tegyük oda a csizmákat, ahova tavaly, vegyük elő a nagymamától örökölt kiscsengőt, készítsük el ugyanazt az ünnepi reggeleken, és meséljük el újra azt a mesét változtatás nélkül.

Békés adventet, finomságokkal teli cipőcskéket kívánunk!