Nők Lapja: Pici bácsi, somlói galuska? Tudom, hogy fiatalon egyszer egy hét alatt negyvenkét adagot megettél egy verseny kedvéért.
Presser Gábor: Hm… hát voltak hülye dolgaink, ez a fogadás is az volt! Az ember fiatalon azt hiszi, nincs előtte akadály. És nem is volt. (Mosolyog a bajsza alatt.)
Sokat fogytál. Hova lett az a kertésznadrágos nagy mackó, akinek az LGT-koncerteken csápoltunk?
Akkor, régen a koncertek után éjszaka járkáltunk haza a zenekarral, fáradtan, éhesen, aztán otthon kicsit kirámoltam a hűtőszekrényt, s persze szép nagyra nőttem. Vagy még a hazaúton álltunk meg némi evészet-ivászatra, szóval nem éltünk túl egészségesen. Ma már kevesebbet utazom, idén nem is játszom szólókoncertet, jövő októberben tervezek néhány fontos fellépést az Erkel Színházban. Mármint nekem fontosat… A tavalyi Még 1 koncert az Arénában sokat kivett belőlem, úgy éreztem, megérdemlek egy kis nyugit. Lehet, hogy életem legnehezebb, de talán legjobb bulija volt.
Egyetértek… Megkérdezhetem, mi a legélesebb emléked gyerekkorodból? Elvégre a Mikulásnak is van gyerekkora, és idén te érkezel december 6-án az olvasókhoz.
Hát, leginkább az, hogy én ülök a zongoránál, mialatt a többi gyerek focizik vagy gombfocizik. Néha kicsit én is játszhattam, de többnyire gyakorolnom kellett, és ez sokat elvett a gyerekkoromból. Persze tudom, hogy mindennek van ára, nincs miért panaszkodnom. Egyébként is, mi az én áldozatom egy élsportoló úszógyerekéhez képest?
Mikor kezdtél zongorázni?
Négyévesen. Tulajdonképpen egy véletlennek köszönhetem. Jutkát, az unokanővéremet kísértem el a zongoratanárhoz, aki velem is játszott, tanítgatta nekünk a billentyűket. Aztán szólt a szüleimnek, hogy érdemes lenne ezt a gyereket beíratni órákra. Nem voltunk menő család, apukám a piacon árult, kora hajnaltól estig rengeteget dolgozott, hogy vehessen nekem egy vacak pianínót. Azon tanított többek között a drága Antal Imre. Aztán amikor felvettek a konzervatóriumba, apám ismét gürcölt hosszú éveken át, hogy lehessen egy igazi zongorám… Majd’ elsírom magam, ha eszembe jut. (Szomorúan lehajtja a fejét).
Korán, tizenhét évesen elzavartak a tanáraid felvételizni a Zeneakadémiára. Miért?
Én sem értem, miért gondolták, hogy ez a srác készen van, hiszen hátravolt még két évem. De szót fogadtam, és elmentem az első megmérettetésre. Jól sikerült, egy Kende Levente nevű fiúval, aki ma már az antwerpeni konzervatórium igazgatója, magasan vertük a mezőnyt. De buta voltam, a második rostára már nem úgy készültem, ahogy kellett volna. Az ottani tanárok ismertek, hiszen az akadémia gyakorlóiskolájába jártam, és jól megharagudtak rám. Visszazavartak a konziba.
Sajnálod?
Dehogy! Az nem lett volna az én pályám. Belőlem hiányzik a képesség, a türelem a rengeteg gyakorlásra, újabb és újabb művek megtanulására. Már akkor izgatott a dalírás, meg hát az a szentségtörő, csúnya beatzene. Szerencsés is voltam – ahogy a szakmai életemben később is nemegyszer –, mert Mihály Tomi beszélt rólam az Omegának, kipróbáltak dalíróként, majd jöttek az újabb kihívások, Marton László felkért Déry Képzelt riportjára. Aztán így alakult.
Honnan tudtad, hogyan kell musicalt írni?
Nem tudtam, és ma sem tudom. Nem vagyok tisztában a szabályaival, ha vannak. Kizárólag az előadást, a darabot kell nézni, azt kell kiszolgálni. De ’73-ban Marton sem tudta még, hogyan is kellene egy ilyen darabot megrendezni. Hályogkovácsokként alkottunk. Ha most visszagondolok, talán nem is volt olyan nagy a tét, hiszen kit érdekelt volna, ha megbukunk, tök kezdők voltunk.
Szerencsére nem buktatok meg, sőt! Öt évvel később, 1978-ban kineveztek zenei vezetőnek a Vígszínházba. Tavaly tartottak egy Víg–Presser–50 című jubileumi előadást a tiszteletedre, ahol minden fellépő egy-egy színházi kelléket hordott a zongorádhoz. Meghatódtunk.
Köszönöm. Én ennek a koncertnek a nagy részét átengedtem a Víg színészeinek, és egy feledhetetlen előadást kaptam cserébe. Remélem, a nézők is… Az ötven évem minden darabjából szóltak dalok az estén, s a zongora köré helyezett ajándékok között ott volt Fejes Endre, a Jó estét nyár, jó estét szerelem írójának golyóstolla is.
Jé, ezt nem is tudtam! Elárulod, mikor jártál életedben először színházban?
Engem nem bábszínházba vittek a szüleim, hanem az Operába. Hat-hét éves lehettem. De a következő évben már azt kértem, a Zeneakadémiára menjünk, mert szeretném meghallgatni a tanárom, Antal Imre diplomakoncertjét. Addigra megnyert egy nemzetközi zongoraversenyt, óriási ígéret volt itthon. Három-öt forintba került egy koncertjegy, alig egy kiló kenyér árába, ugyan a kakasülőre szólt, de kit érdekelt. Úgyis mindig felálltam… Aztán tizenöt éves koromban Verebes Pista szólt, hogy legyek az amatőr diákszínháza zeneszerzője. Színházi emberke lettem! Azt egészen addig csináltuk, amíg őt fel nem vették a Színművészeti Főiskolára. Az Omega első két számát még együtt írtuk. Persze a híres-hírhedt sanzonbizottság elmeszelte a dalainkat, senkik voltunk még, nem ismerték a nevünket, az Omega is kezdő egyetemi zenekar volt, így aztán a kotta alján ott állt a pecsét, hogy nem engedélyezik. Mire Laux József (a zenekar vezetője – a szerk.) bedühödött, és elvitt minket a „császárhoz”. Ő volt S. Nagy István. Reggel kilenckor már ott ült az ORI büféjében, előtte konyak, kávé, ujjai közt cigaretta. Csak mosolygott, ránézett a dalokra, beleírt egy-két szót, és a cím alá odavéste a saját nevét is: Presser–Verebes–S. Nagy. Másnap új pecsét volt a kottáinkon: Engedélyezve.
Később meg már te lettél Óz, a nagy varázsló, aki a színfalak mögül irányít…
Az régen rossz, ha egy színházban valaki „nagy mágusnak” képzeli magát. Hierarchikus közeg ugyan, de ha bárkiből hiányzik az alázat, ha nem tisztelik egymás munkáját a színészek, rendezők, zenészek, műszakiak, akkor soha nem jön létre a nagy varázslat. A színházban nincs két egyforma este, annyi mindenen múlik, hogyan sikerül az aznapi előadás.
Te még ma is izgulsz, ha bemutatód van. Tavaly a Pinokkió premierje előtt olyan feszültek voltatok Dusánnal, hogy alig tudtatok figyelni az interjúnkra. Mikor esett le a kő a szívedről?
