– Tati, játsszuk azt, hogy japánok vagyunk! – mondta egyik reggel Berni, miután a konyhapult fiókjából evőpálcikákat vett elő, hogy azzal együk a tojásrántottát. 

– Rendben, drágám, és azt hogyan kell? – kérdeztem, mert nagyon szeretek játszani, de nem mindig ismerem a szabályokat.

– Hát úgy, hogy amikor beszélünk, magunk sem értjük, mit mondunk.

Ez menni fog, gondoltam magamban, mert többször érzem, amikor beszélek valakivel, hogy egy idő után magam sem értem, amit mondok. Megfigyeltem, hogy ez főként, sőt szinte kizárólag olyankor van, amikor képtelen vagyok „olvasni” a beszélgetőtársam hangulatából. Mert miközben az ember mond valamit, anélkül, hogy tudatosodna benne, figyeli beszélgetőtársa rezdüléseit, gesztusait, mimikáját. És ha egyetértést érzékel a szeméből és a mozdulataiból, akkor nekibátorodva folytatja, ha meg ellenkezést és visszautasítást, akkor változtat a mondandóján – vagy növeli a hangerőt. Zavarba olyankor szoktam jönni, amikor sem ellenérzést, sem egyetértést nem vagyok képes kiolvasni, és egy idő után kétségbe vonom, van-e egyáltalán értelme annak, amit mondok. A rezzenéstelen arc nagyon jól jön az üzleti tárgyalások során, a gyóntatószékben, a patikában, az orvosi rendelőben, a rendőrségen, a postán, a kormányablakokban és megannyi más hivatalos helyen, és persze a pókerban, de nem a személyes beszélgetésekben. Volt régen egy ismerősöm, aki olyan fapofával tudott beszélni, hogy egészen addig nem lehetett róla tudni, mit gondol, amíg, mondjuk, el nem nevette magát. Megkérdeztem tőle, miért csinálja, azt válaszolta, csak így tudja. Pszichológus lett belőle, gondolom, ott remekül tudja kamatoztatni ezt a képességét. Meg hát úrinő nem siet, nem fizet, és – ami a legfontosabb – semmin se csodálkozik. Berni viszont biztosan nem úrinő (még), legalábbis ami az arckifejezéseit illeti. A múltkor is olyan mérges képpel nézett rám, hogy egyből inamba szállt a bátorságom. Mit követhettem el?