Kedves Dorka! Első hallásra biztosan apróságnak tűnik a kérdésem, de engem mégis hónapok óta megakaszt, képtelen vagyok dönteni: tavasszal érkezik a második gyermekünk, és én nem tudok vezetni. A családból évek óta mindenki noszogat, hogy ne halogassam tovább, én mégis valamiért ellenállok, kicsit félek tőle. A barátnőimnek is mind van jogsija, így sokszor érzem magam bénának, hogy én még nem voltam képes megszerezni. Egyszer, még gimi végén próbáltam, de félbemaradt. Egyébként szeretek busszal és villamossal közlekedni, szeretem magamra kötni a fiamat – most kétéves, lassan vége ennek az időszaknak… Közben tudom, sokat könnyítene is, ha megtanulnék vezetni. 

Távolról egy tízemeletes ház is apróságnak tűnik… Ha önnek ilyen fontos egy kérdés, hogy hónapok óta rágódik rajta, vette a fáradságot és meg is keresett vele, az nem tűnik lényegtelennek. 

Valószínűleg összetett a lelki ­vetülete a dilemmának, egyébként nem vinne ennyi időt és energiát. Abból a kevésből, amennyit vázolt, már négy irányba tudnék indulni: segít-e önnek, bátorítja-e, hogy a családja évek óta noszogatja, vagy nyomásként, elvárásként éli meg? Ha utóbbi, akkor előfordulhat, hogy ez vált ki ellenállást önből, úgy érezheti, nem kezelik kompetens felnőttként, így ellenállása lehet lázadás a rokonai viselkedése ellen. 

A második gyereke érkezése hogy érinti, szorong-e miatta? Természetes, hogy a változásoktól tartunk. Egy új családtag miatti szorongás legtöbbször úgy jelenik meg a szavak szintjén, hogy „Vajon egészséges lesz-e?”, „A nagy tesót hogy érinti majd?”, „Anyagilag hogy fogjuk bírni?”, de van, akinek ez az érzés más formát ölt, akár egy ilyesmi dilemmában mutatkozik meg.

Bár a levélből nem derül ki részlet a gimnázium idején történt félbehagyásról, de a helyzet mögött lehet egy korábbi rossz élmény, egy sikertelen próbálkozás miatti ön­bizalomhiány is. 

Van, hogy nem szívesen engedjük el a meglévő jót, bármennyire is várt egy jövőbeli esemény. Ha nagyon szerette az elmúlt két évet, ha kifejezetten örömmel kötötte magára gyermekét, ha el tudott merülni a pillanatokban és töltődni belőlük, akkor előfordulhat, hogy nem az ­autóvezetés kérdése dolgozik önben hónapok óta, hanem a gyász: a testvér érkezése mindenképpen véget vet az egygyerekes időszaknak.