Támogató szeretet

Gyerekkoromban Csurgón laktunk, Somogy vármegyében. És bár a családban nagyon nehéz körülmények között, mégis nagy szeretetben éltünk. Azok a tanítások, amiket a szüleimtől kaptam, örökre belém égtek. Ösztönösen jött ez belőlük, mert nem voltak tanult vagy olvasott emberek. Belülről fakadt, hogy mindig jó felé vittek minket, és csak a jóra tanítottak. Az általános, majd a középiskolában és az amatőr színjátszó csoportban is azt mondták, hogy a színház felé kellene mennem, mert az az én utam. Úgy érzem, az egész eddigi életemet egyfajta támogató szeretet kísérte. Egy hang legbelül mindig biztatott vagy súgott, merre induljak. Soha nem hagyott magamra.

„Remek voltál!”

Főiskolás voltam, amikor be kellett ugranom egy egymondatos szerepre. Akkor jártam először a Madách­ Színházban. Annyit mondtak: „Majd bemész oda, letérdelsz, elmondod a mondatod, és kimész.” Sokkszerűen hatott rám az egész. Amikor a következő alkalommal mentem be – egy komolyabb feladat miatt –, már hihetetlenül kedvesek voltak a kollégák. Tudtam, hogy a darabban játszik Domján Edit is. Rettegtem, hogy egy színpadon állok majd az egyik legnagyobb élő színésznővel. A mai napig előttem van, ahogy Edit odajön hozzám, és azt mondja: „Szervusz, Ilona, láttalak a vizsgaelőadásodban. Remek voltál.” Ezekre a csodákra oda kell figyelni, mert később, a mélypontokon is lehet táplálkozni belőlük.

Arány és erény

A könyvem is azért született, mert többen is bátorítottak az írásra. Aztán egyszer csak, ahogy jöttem ki a fürdőszobából, bevillant: legyen Arány és erény a címe. Érdekes, hogy manapság az emberek azt gondolják, hogy éppen ez a két dolog, amivel nem lehet előrejutni, de valahol mégiscsak az a nyertes hosszú távon, aki ezek alapján járja az útját. Nem színházi sztorikkal van tele ez a könyv, hanem azzal, ki vagyok én, hol a helyem a világban. Soha nem kaptam semmit ajándékba. De mindig megköszöntem a nehézségeket is, mert ezek éppen annyira vittek előre, mint a sikerek és a jó dolgok.

Egyszer lent, egyszer fent

A 2016-os évem egy igazi lelki hullámvasút volt. Megszületett végre a várva várt, édes kis unokám. Boldogság és mámor járt át… Majd rá pontosan egy hétre, ugyanazon a napon, elveszítettem az édesanyámat. Az élet sokszor így működik: ad, aztán elvesz. És csak hálás lehettem érte, hogy először adott, és annak az öröme megtartott: el tudtam viselni az elvesztését. Ha ez fordítva történik, sokkal nehezebb lett volna. Az édesanyám még megérte, hogy megszületett a dédunokája, és ő mondta azt, amikor ránézett a telefonomon a fotóra: „Igen, így van… az egyik jön, a másik megy.” Nem véletlenül lett ez a második könyvem címe… 

Icuska

Néhány hete volt a születésnapom. Hihetetlen mennyiségű köszöntést kaptam. És igyekszem mindig válaszolni mindre. Nem úgy van, hogy az ember elvárja, hogy kapjon, hanem alkalmassá teszi magát rá, és ő is ad. Nagyon fontos számomra a családom: a gyerekem, az unokám és a vejem. Távol élnek tőlem, Görögországban – ez a távollét mindenki számára nehéz. Nemrég a lányom és az unokám néhány napot nálunk töltöttek. Az unokám azt mondta a végén: „Veled akarok maradni!” Végül persze hazamentek. Másnap telefonáltam, ő vette fel, és azt mondta: „Icuska! Annyira szeretlek, hogy nem tudom elmondani!” Ez annyi erőt ad, hogy hegyeket tudnék megmozgatni.