Magunkról mesélek ám, hiszen mi vagyunk légvonatok, közel tízmillióan! Mi örülünk, szenvedünk, szeretünk, szerelmeskedünk, fájunk, bántunk, hiszünk, tagadunk, nevelünk, bizakodunk, most épp karácsonyt ünneplünk. Persze meg kellene magyaráznom, miért „légvonatozom le” a honfitársaimat, pedig igazán szakszerű indoklást nem én, hanem egy férfi olvasónk tudna adni, akitől magam is tanultam e kifejezést. Ő nem tekintélyes tudósként jött rá sokéves kísérletezés után, hogy légvonatok vagyunk, nem feltörekvő pszichológus, aki új címkét ragasztott egy ismert jelenségre, de nem is a MÁV megmentésére felkent szent ember. „Csak” egy hektikus munkarendben foglalkoztatott gépkocsivezető – hol reggel, hol hajnalban, hol késő este indul munkába –, ennek megfelelően­ összevissza érkezik haza. Ami számára fájdalmas, s ezt nem hallgatta el, amikor sok olvasótól megkérdeztük a segítőimmel, mit kérnének egy angyaltól, ha az egyetlenegy kívánságukat teljesítené. Lehet, kommersz a kérdés, de a válaszok annál érdekesebbek! Ugyanis kevesebben vágyták csak pénzzel szépíteni a karácsonyt, a többség a párjuk és embertársaik figyelmét, törődését, elismerését kérte.

Az említett gépkocsivezető is arra vágyott, hogy a home office-ban dolgozó felesége hallja meg végre kitartó kérlelését, és többé ne nézze őt légvonatnak, ha hazaér a munkából. Vegye észre, hogy az ajtónyitás hatására támadt huzat nem egy jelentéktelen légvonat, hanem ő! A párja, a másik fele, a szerelme, akivel együtt viselik a külvilág jó és rossz hatásait, és együtt nevelik a gyerekeiket. A férfi szerint nem túlzott elvárás, hogy a társa álljon fel az íróasztala mellől, örüljön egy kicsit, mondjuk, ölelje át egy pillanatra…

Nos, e „légvonattudatú”, rokonszenves férfi gyakran jutott eszembe az idén érkezett olvasói levelek, témajavaslatok és panaszok hatására. Mert bizony egyre izmosodik a nagy népi társasjáték, amelyben bármelyikünkből lehet légvonat a párkapcsolatában, a családjában, a munkahelyén, az iskolában, az orvosi rendelőben, a hivatalban, az utcán, a boltban, a közlekedésben, akárhol. Amikor senki se figyel ránk, meg se hallják a véleményünket, érdektelen, jelentéktelen tényezők vagyunk. Ez törvényszerűen vált ki keserűséget, dühöt, és persze vágyat az elismerés meg a gazdagság után. Sokan gondolják, hogy a tehetőseket soha nem nézik légvonatnak vagy ablaküvegnek, mert a vagyon tiszteletet vált ki a környezetből. Jelzem, ez az általánosítás is sántít, mint mindegyik, mert más a valódi tisztelet és más az, amit a félelem vagy az érdek szül…