Szerzetesként is lehetek anya! 

Hadházi Beáta Jácinta domonkos nővér – édesanyja fordítói munkája miatt – családjával Brüsszelben élt, amikor tizenkét évesen elkezdte érdekelni minden, ami a vallással kapcsolatos. Konkrét kérdésekre kereste a választ, például arra, miként válhatunk szentté, és hogy lehet Istennel barátként beszélgetni… Egyik nyáron a nagymamánál rábukkant egy cikkre, amelyben hivatástisztázó lelkigyakorlatot hirdettek.

 – Hirtelen mintha valaki szólt volna hozzám: mi lenne, ha te is szerzetes lennél? Annyira meglepett, hogy felugrottam, úgy éreztem, választ vár ez a gondolat. Az első reakcióm az volt, hogy biztos nem leszek apáca, mert ők egy sarokban üldögélnek fekete ruhában, és egész nap imádkoznak. Ez egyáltalán nem vonzott. 

De az élmény nem hagyott békét a kislánynak, és idővel egyre fontosabbá vált számára Isten. Kérdései ekkor is támadtak: Nem elavult dolog a szerzetesség? És egyáltalán képes lenne ő az Istennek szentelt életre? Közben férjet szeretett volna, és úgy érezte, gyerek nélkül savanyú marad. Már a leendő fiai nevét is kitalálta…

 – Aztán egyszer végre találkoztam igazi nővérekkel. Egyik se volt fekete ruhás, és olyan gondoskodón, finoman szóltak hozzám, akár az anyák. Legszívesebben megöleltem volna őket, mert ekkor állt össze bennem a kép: szerzetesként is lehetek anya!

Jácinta nővér pár hónapja tett örökfogadalmat, amit csodálatos élménynek, ugyanakkor – mint minden elköteleződést – félelmetes, megrendítő halálugrásnak tart. 

– Nagy szabadság Isten kezébe vetnem magam, az egész életemet nekiadni, és hinni abban, hogy ő megtart. A szertartás közben a templomban kitárt karral a földön feküdtem, ott voltam Isten előtt, teljesen kiszolgáltatottan. Miközben a közösség imája kísért, meghaltam önmagamnak és a világnak, egy sokkal nagyobb jóért elengedtem mindent, ami ide köt. Sosem éreztem magam ennyire szabadnak.

A domonkos nővér reggel fél ötkor kel, hogy legyen elég ideje az egyéni imára. Azt mondja, néha nem könnyű a lemondás, például amikor az egyetemről fáradtan és éhesen hazaérve rájön, hogy a közösség kenyér-víz böjtöt tart valakiért. 

– Persze ilyenkor úszik be gondolatban egy finom étel vagy csoki képe… – meséli nevetve, de hozzáteszi, a nehézség ellenére is jó úgy igent mondani, hogy az ne vak engedelmesség legyen, hanem jó szívvel történő lemondás a saját vágyairól másokért.

– Szeretem a családi karácsonyokat, de a közösségben értettem meg igazán az ünnep lényegét. Itt a karácsony nem marad meg a sütés-főzés, házdíszítés külsőségeknél, sem pusztán a kapcsolatok szintjén. Évről évre átéljük annak titkát és valóságát, hogy karácsonykor Isten testet öltött és emberré lett. Pár nappal előbb a közösségünkben is megindul a sürgés-forgás, de a karácsonyt szentségimádással és ünnepi vesperással kezdjük. Majd énekelünk, és az elöljáró gyertyás körmenettel viszi az ebédlőbe a Kisjézust. Vacsora után megajándékozzuk egymást, a közösen átélt lelki mélység átragyog a kapcsolatokra és a külsőségekre is. Itt van értelme feldíszíteni a házat, az asztalt, a mindent, mert tényleg ünneplünk valamit.              

Az igazi öröm

Nevelős Gábor jezsuita szerzetes terveiben a boldog párkapcsolat és Isten szolgálata egyszerre élt, de próbálkozásai során világossá vált, hogy nem lehet két legfontosabb dolog az életében. A gépészmérnöknek készülő fiatalember sokáig kérte Istent, mutasson neki utat.

 – A Műegyetem elvégzése után egy imában felismertem, hogy nincs hova tovább menekülni, és már nem is akarok. Hiszen milliószor végiggondoltam, hogy a szerzetesség milyen örömöt és áldozatot jelent számomra. Megvilágosodott, hogy szeretném az életemet ebben a formában Istennek ajándékozni. Ez a döntés számomra – nyolc év keresés után – az életet jelentette, a megoldhatatlan elvágását. Felszabadító érzés volt. 

Gábor több olyan jezsuitával találkozott, akikben megtapasztalta azt az örömöt, ami nem puszta optimizmus, felszínes, happy lét, hanem az istenkapcsolatból származó tartós erőforrás. Ezek az emberek megmutatták neki, mit jelent az emberi élet kihívásait és fájdalmait olyan örömmé fordítani, ami meghaladja a földi eseményeket.

 – Számomra ez a „mégis”. Kollégiumi vezetőként megélt nehézségeimben néha szívesen beolvasnék valakinek, mégis el tudom engedni az indulataimat. Ha a tervezett futásomat meghiúsítja egy lelkipásztori szolgálat, a nagyobb jóért mégis az utóbbit megtenni nem frusztráció, hanem odaadás. A családos életút és az elengedés nehézsége is meg tud érinteni. Mégis úgy érzem, éppen azáltal teljes az életem, hogy ezt is odaadhatom. Fájdalom és öröm, hiány és béke egyszerre lehet jelen. Jézus az emberségét a legteljesebb formában meg tudta élni, ez ad nekem végső választ arra, hogyan élhetek szerzetesként teljes értékűen. Nem fehér lap vagyok, amelyre tetszőleges dolgokat lehet rajzolni, hanem van adottságom, testem, történetem, hátterem. A férfilétem az Úr ajándéka: küldetés és szolgálatra való meghívás, hogy én ezzel a karakterrel, szemlélettel és erővel legyek az emberek mellett. 

Gábor atya adventben hajnali miséket tart, a hívekkel teát és kalácsot reggeliznek, közben beszélgetnek, majd mindenki útnak indul. Úgy látja, a karácsonyi gyűjtések is lehetőségek a közelségre: megtapasztalhatjuk a másokra gondolás örömét, az apró gesztusok ­értékességét.

 – Az egyik legszebb karácsonyomat a marosvásárhelyi jezsuita közösségben töltöttem. Az ünnepi vacsora után – az elöljáró kérésére – egy történettel készültem. Tolsztoj Panov apó karácsonya című novelláját olvastam fel, aztán percekig csendben maradtunk. Bensőséges és mély együttlét volt ebben a férfiközösségben. Hasonlóan meghitt és fontos számomra a családommal közös ünneplés. Karácsonykor felül tudunk emelkedni mindazon, ami hétköznap leköti a figyelmünket, ilyenkor kevesebb az összeráncolt homlok. John Lennon szerint „az élet az, ami akkor történik, amikor valami mással vagyunk elfoglalva”. Nekem ilyesmi a karácsony: minden más helyett az életre tudunk figyelni, és engedni, hogy megtörténjenek azok a bizonyos pillanatok. A látszólag lényegtelen dolgok, amelyek a kapcsolatainkat építik egymással és a rajtunk túlmutatóval…