Látom, Carlos Castanedát olvasol…

Ez a hatvanas évek hippinemzedékének fontos könyve volt. Carlos Castaneda amerikai antropológus elment egy Don Juan nevű indiánhoz, és megkérte, hogy tanítsa meg a pejotl kaktusz használatára. Ez egy magas hallucinogéntartalmú növény, a közép-amerikai indiánok szentként tisztelték. Már olvastam a könyvet, csak felelevenítem, mert kíváncsi vagyok, hogyan próbálkoztak az emberek szélesebbre nyitni a tudatukat. Attól kezdve, hogy kiűzettünk a paradicsomból, a mindenségről való tudásunk nagyon korlátozott, kitartóan üldözzük az ismereteket, hogy felderítsük a világ működését. Persze minden csak kitaláció, rendre dőlnek meg az elméletek. Ki gondolta volna, hogy Newton második törvénye sem érvényes?

Már az új regényedhez kutatsz?

Igen… (Elgondolkodik.) Nem tudom, miért írok regényeket, ezt most így véletlenül elkezdtem. De az eddigi könyveimet is véletlenül kezdtem el. Ahogy az első mondat elindul, abból már látszik, hogy lehet-e hosszabbra tervezni, vagy csak egy novella van benne. Az alkotás intuitív dolog, legalábbis az én esetemben nem sok tudatosság van benne.

Egyáltalán hogyan lesz valakiből író? Egyszer csak kicsorog a tollán az első vers vagy próza?

Minden művészi pálya csak akkor követhető, ha egy iszonyú erős imperatívusz, belső hajtóerő késztet arra, hogy ezt csináld. Agyból, erőből nem fog menni. A gyerekeimnek is mindig azt mondtam, írhatsz, festhetsz, zenélhetsz, lehetsz nagyon tehetséges, de ha nem érzed úgy, hogy ez a te dolgod, nem érdemes rátenned az életedet. Ez nem döntés, hanem kényszerűség kérdése. Akkor is csinálni kell, ha totál sikertelen vagy. Gondolj Van Goghra, Stendhalra vagy Egon Schielére.

Szerencsére te A bogyósgyümölcskertész fia óta bestsellereket írsz. A Boldog boldogtalanra is ez a sors vár, máris elnyerte a Nők Lapja ­Irodalmi Díját. Az első, ami feltűnt, a könyv borítója. Mindig te magad készíted a grafikát, de még soha ennyi szomorú manót nem rajzoltál.

Valójában ragasztva vannak. Megfestettem a hátteret, ez esetben fekete alapra egy tűzvörös lángfolyót, mondjuk, lehet ez a pokol tüze, és köréje helyeztem a sárga figurákat. Egyet elfelejtettem befesteni, az a „fehér bárány”. Biblikus kép. Emberek az utolsó ítélet pillanatában vagy szimplán az életükben.

Teremtőt játszol? Akkor már értem, miért vonul fel a könyvben boldog-boldogtalan! De egyikük történetét sem fejezed be, mert közben a szerzőnek, aki „nem a borítón szereplő író”, állandóan eszébe jut valami, és szellemes eszmefuttatásokba kezd. Mintegy kibeszél az olvasóhoz. Miért választottad ezt a szerkezetet?

Jó lenne erre pontos választ adni, de nem tudok. ­Valahogy így indult el a könyv. Hamar kiderült, hogy nem lineáris történet lesz, inkább egy váltófutás, amelyben a szereplők átadják egymásnak a stafétabotot. Magam is elcsodálkoztam, és amikor először megszólalt a narrátor, nem értettem, miért teszi. De, gondoltam, ha már megszólalt, mondja el, miért így beszéli el a világot. Szóval önkéntelenül alakult ki ez a szerkezet. Vannak történetek, amelyek egymásnak adják a stafétabotot, és van egy másik szál, ami arról szól, hogyan épül fel a regény.

Azaz meghívod az olvasót egy játékos betekintésre?

Hát igen. Szereplővé tettem az elbeszélőt, aki kicsit hasonlít is rám, meg nem is. Mindenesetre sokat nevettem a pöffeszkedésén, a sértődékenységén, az állandó okoskodásán, egy csomó olyan jellemvonása van, amely rám emlékeztet. Persze mindenütt egy kicsit karikírozva. Végül olyan lett ez a könyv, mintha sorozatot néznél. Elkezded, és a harmadik rész után azt mondod, na jó, a negyediket még megnézem, de az ötödiket már biztos nem, mert késő van. Míg végül belealszol. A Boldog boldogtalan is egy kicsit ilyen, izgat, hogy a következő részben ki fog szerepelni, mi lesz vele.

Esetlegesnek tűnnek ezek a történetek, a szereplők itt vagy ott találkoznak, mondjuk, részt vesznek ugyanazon az esküvőn, így csúszol át egyik sorsról a másikra. Ahogy az életünk folyik.

Meg ahogy gondolkodunk, ahogy beszélgetünk. Felhívsz valakit, akivel régen nem beszéltél, és egyszer csak azt veszed észre, hogy egyik témáról a másikra ugrotok. ­Miről is jutott ez eszembe? Ja, tudom már, és visszacsatoltok egy korábbi történetmorzsához. Az egész gondolkodásunk rettenetesen asszociatív, egyáltalán nem ok-okozati logika szerint működik. Ez a könyv tulajdonképpen a gondolkodásunk tükörképe.

Nincs a regényben egyetlen pozitív történet sem. Miért? „A szerző kivetíti negatív önképét az olvasókra”, hogy a narrátort idézzem?

De van. A pszichológuslány nem veteti el a babáját, és végül ez a regény is megszületik. De az igaz, hogy sok nehéz történet került a könyvbe. Mert mikor tudsz igazán megragadni egy sorsot? Amikor látszik a sérülékenysége. Olyan világban élünk, amelyben nem szabad összetörtnek, sebezhetőnek látszani. Ez az amerikai életmodell, e szerint az a jó, ha nyolcvanévesen is villognak a fogaid, és nem vallod be, hogy vannak bajaid.­ Én meg pont ellenkezőleg gondolom. Alapvetően ba­jaink vannak. Az emberi kommunikációnak az az alapja, hogy vannak problémáink. Azért tudunk egymással beszélgetni, mert tudjuk, hogy a másik élete sem tökéletes. Amikor valaki azzal pöffeszkedik, hogy neki teljesen rendben van az élete, nem találsz rajta fogást, nem tudod felfejteni a sorsát. Egy acélgömbön nincs fogás, de ha vannak rajta horpadások, akkor meg tudod markolni. Az irodalmi művek nagy része törésekről és esendőségről szól, amikor jól látszik a sors.

A regény úgy kezdődik, hogy egy nő eldönti: mától boldogtan lesz. Felvállalja önmagát, és nem hajszolja tovább hiába a boldogságot. Ez elgondolkodtatott: engem vajon nem a megfelelési kényszereim mozgatnak?

Ez rettenetesen fontos kérdés, főleg egy olyan társadalmi közegben, ahol szinte lopva férkőznek be a különböző elvárások az ember életébe. Észre sem vesszük, amikor saját akaratunkból áldozzuk fel a szabadságunkat ezeknek az elvárásoknak az oltárán. Ez az elnyomás legravaszabb módja. Most nem az az elnyomás, hogy félsz a hidegtől meg az éhezéstől, vagy félsz egy despotától. A modern kapitalizmusban a gazdasági vállalatok és a hatalom velük összebútorozott gépezete a vágyak szintjén ajánlja föl, hogyan kéne élned, fogyasztanod. Ha a vágyaidat nem elégíted ki, akkor boldogtalan leszel. Társadalmi normává emelik, mit kell tenned mint anyuka vagy apuka, mit, ha nő, ha férfi, ha idős, ha fiatal vagy. Milyen javakat kell birtokolnod ahhoz, hogy a közösség sikeresnek, magyarán boldognak tartson. Valójában amikor az én szereplőm eldönti, hogy mától nem lesz boldog, akkor azt mondja, hogy nem akarok soványabb lenni, nem akarok ilyen meg olyan lenni, ilyen frizurát hordani, meg olyat, nem akarok ott nyaralni, ahol ajánlják, és így tovább. Tehát kijelenti, hogy bocs, de én nem akarom tovább követni ezt a társadalmi elvárásrendszert, mert rosszá teszi az életemet. Nem azt mondom, hogy nem jó Mauritiuson nyaralni, mert biztos jó lehet, csak azt kell megérteni, hogy az ajánlás az, hogy akkor lehetsz csak boldog, ha ott nyaralsz. És itt a csúsztatás. Ne mások találják ki, hogyan éljek, mert én nem szeretném, ha a piac ravasz ajánlataitól függne az életem. Minél több van magadból az életedben, annál mélyebben vagy azonos önmagaddal, és attól boldogabbnak érzed magad.