Sok éve Lázár Ervinnél voltam. Első interjú az íróval, akit szeretek. Egyszer csak megszólal a telefon:

– Kezedet csókolom, Zsófikám! – szól bele a kagylóba. Pár rövid mondat, amiből annyit érzékelek,­ hogy egy szívének kedves fiatal hölggyel beszélget. Finoman furdal a kíváncsiság. Az író, akit szeretek, leteszi a kagylót. A születésnapjáról kérdezem. Tudom, hogy május eleje. Akkor maga is Bika, mondom. 

– Részben. Zsófi, a legnagyobb lányom, fantasztikus gyermek, a horoszkópkészítéshez is ért, kiderítette, hogy a… hogy is mondják… az aszcendensem Skorpió. Így a kettő, a Bika meg a Skorpió valahogy kiadják az én rémes természetemet…  

Így ismertetett meg Lázár Zsófi­val az apukája. Zsófi akkor már felnőtt hölgy volt. Gyerekkorában édesanyjával, Király Erzsébettel, a legendás Dante-kutatóval, az olasz tanszék rajongott tanárával ketten éltek. De otthon volt a nagymamájánál is. Édesapját ritkábban látta, s amikor hárman együtt voltak, akkor az irodalom képezte a beszélgetés vagy a vita tárgyát. A kis Zsófi vágyakozva figyelte szüleit, a két okos felnőttet. Így varázsolta el az irodalom már egészen kicsi korában. 

Közös könyvük a Bogármese

Elgondoltam, felnőttként végképp nem lehetett könnyű Lázár Ervin­ lányának lenni, különösen, hogy Zsófi is beleszerelmesedett az ­írásba. 

Úgy alakult, hogy bábáskodhattam Bogármese című könyvük megszületése körül. Zsófi röpült a mese szárnyán, édesapja meg annak örült, hogy Zsófi boldog. Emlékszem, egy délután ezzel hívott fel: 

– Művésznő, Zsófi meséje kerek, szellemes, fordulatos, igazi mese, nem kellek én oda… 

Végül kettejük mesekönyve 2006-ban jelent meg. Annak az évnek a decemberében meghalt Lázár Ervin. 

Most újraolvastam a Bogármesét. Az idézet a mese elejéről és a végéről sokat elárul apáról és lányáról. Ahogy a világot apró részei­ben látó, vágyakozó, megbocsátó meseíró Zsófi látja önmagukat.  

„Egy szeszélyes áprilisi napon az apu meg én gombászni indultunk az erdőbe. Kézen fogva mentünk, ha a templomtoronyból valaki látcsővel figyel, azt látja, hogy egy magas, fekete hajú, farmernadrágos férfi tarisznyával az oldalán nagy léptekkel rója az utat, mögötte egy kicsi, szöszke fejű emberke piros kezeslábasban futva igyekszik a nyomában.

Azt persze a templomtoronyból semmiképpen sem hallhatták, hogy a kis szöszke fejű cérnahangon nyafog és méltatlankodik.

– Apu! Menjünk lassabban!

– Nem tudok lassabban menni. Csak így.

– Akkor vigyél a nyakadban! – siránkozott tovább a kis szöszke, vagyis én. 

– Hogyisne! Annyit vittelek a nyakamban, hogy reumás lett a vállam. Már elmúltál ötéves, nem emlékszel?

– Nem tudok tovább menni! – nyöszörögtem, és lehuppantam az út szélére.

– Jó. Akkor nincs bogárles. Szervusz.

Azzal ott is hagyott az út szélén, de én nyugodtan üldögéltem tovább a nedves füvön, mert úgyis tudtam, nem hagy ott, csak meg akar ijeszteni, elszámolok tízig, és visszajön értem, én pedig megint loholhatok a nyomában…”

Hosszan kanyarog a mese, a végére barátai segítségével a beteg Szivárványos bogárka meggyógyul, és a varázsvirág megsimítja azt, aki megérdemli. 

„Elállt az eső is, és apu meg én szép lassan elindultunk hazafelé.

– Apu! Már nem fáj a lábam! – kiáltottam vidáman.

– Na és tudod, miért nem fáj?

– Miért? – kérdeztem.

– Amikor a bogárcsapat elment, hozzád ért a varázsvirág szirma. Az én vállamhoz is hozzáért!

– Akkor már nem vagy reumás?

– Nem! – felelt apu.

– Akkor viszel a nyakadban?

– Viszlek!

– Akkor is, ha már elmúltam ötéves?

– Akkor is – felelt apu, felvett a nyakába, és hazáig vitt. Azért a rend kedvéért nyögött egy kicsit.”

Nem tudtam meg, boldog vagy-e

Évekig nem tudtam Zsófiról semmit. Aztán régi szerkesztőm, Zombori Andi felhívott, hogy felfedezte az írásait az interneten. Indonéziában, Bali szigetén él. Az írásai nagyon jók. Könyvbe kívánkoznak. A kiadója, a Gingko meg is jelenteti. Olvassam el, s ha tetszik, írnék-e a könyvhöz ajánlót. 

Lassan, keresgélve olvastam. Többször és újra. Egy új hang. Döbbenetesen őszinte, kendőzetlen vallomások. Tizenkétezer kilométerről. Egy felnőtt Lázár Zsófi. Nem ismeretlen, és mégis. Rátalált a hangra, ami az övé. Vajon miért kellett olyan messzire mennie érte…?

Megírtam a fülszöveget. 

„Drága Zsófi, évekkel ezelőtt kis időre találkoztunk. A hatalmas, gyönyörű szemedre emlékszem. Meg a szitakötő finomságú lényedre. Azt láttam, megmártózol az ismeretlenben, s még mielőtt bármi történhetne, tovatűnsz. 

Hová lettél, merre mentél, semmit sem tudtam rólad mostanáig. Szépszomorú vallomásos könyved, amit a világnak – mi itt legalábbis azt hisszük – a boldogabbik felén írtál – Bali mesebeli szigete mi más is lehetne, mint a boldogság földje –, talán azt is elárulja rólad, amit nem is akartál. Sok mindent megtudtam. A házról, ahol laksz, a férfiről, akivel élsz, rólad, aki megtanult bambuszpépet főzni. Csak egyet nem tudtam meg, boldog vagy-e…”

Az ilyen lakonikus kérdésekre lehetetlen válaszolni. A válasz ­amúgy is ott van a könyvben. 

Meg sűrítve ott áll Saly Noémi érzékeny szövegében, amit a könyv hátsó borítójára írt. 

„Zsófi az a kislány, akit a szanaszét esett családban mindenki szeret – a csodás író apuka, a tudós édesanya, a nagymama –, csak mindenki a maga módján, és pont nem úgy, ahogy az neki jó lenne. Ő az a fiatal felnőtt, akinek majd lesz munkája, macskája, kertje, pánikbetegsége és tehetsége, amivel nem tud mit kezdeni. Ő az a nő, aki tíz évig vár, hogy végül örök hűséget esküdjön egy faragott maszkra emlékeztető indonéz gitárjavítónak. Persze ott sincs megoldás semmire, az örök hűség nem örök boldogság. A világvégi szigeten nem látni az eget. Nem az a kérdés, mennyit kell írni, hogy az ember minden fontosat el- és kimondjon, hanem hogy mennyit kell húzni, amíg egyetlen fölösleges szó sem marad. Viszont minden világos lesz, és tiszta, mint egy frissen mosott férfipóló.” 

Padang Galak, a fekete homok

Zsófi eljött az idei könyvhétre. Négy év után először hazautazott. Kezében az elegáns, karcsú kis kötet: Ne vedd el tőlem az eget. 

Ragyog. A férjét is elhozta. Ölelkezünk. Nézem Zsófit, és nem kérdezem, hogy boldog-e. A férje­ neve Sang Hijang Widhi Wasa. De úgy szólítják, Ucse. Mozgékony alkat, kíváncsi, élénk, mozgékony elme. Lassan hetvenéves, de a kor a balinézeken nem látszik. Ucse még nem utazott, legfeljebb Jávára, a másik szigetre, kíváncsi nagyon Magyarországra, Európára. 

Tegnap érkeztek, még nem álltak át a budapesti időre, de Zsófi már elment téliszalámit és kovászos uborkát venni. El nem tudom képzelni, hogy ébredt fel ilyen gyorsan a repülés után. Budapest és Bali között majd huszonnégy órás a repülőút. 

Most van kis időnk, és Zsófi mesél. Mesél a bahassza nyelvről, a tízezer zöld szigetről, az Indiai-óceán vad ár-apály tombolásáról, a tenger alatti indonéz tűzgyűrű kitöréseiről, a felszíni működő vulkánokról, melyek néhol feketévé változtatják a partot, s ez a fekete lávás homok­ testet-lelket gyógyít. A Padang Galak is ilyen, Zsófi kedvenc helye. 

A szigeteken a vallás és a család a legfontosabb. Zsófi férje muszlim, esküvőjük muszlim szertartás szerint zajlott. A férjével két diplomás lányt kapott, Ucse gyerekeit. Megszerették, tisztelik. Zsófit nem lehet nem szeretni. De Balin a többség hindu vallású. Vannak keresztények, buddhisták, konfuciánusok, s mind békében. Ki mit hisz, annak áldoz. A csanangba, a kis kosárba virágot, rizst tesznek, s viszik a sziklahasadékokban vagy a fák között megbújó kis szentélyekbe, naponta többször is. A démonoknak cigarettát és pálinkát is raknak a csanangba. Meg kell nyerni, meg kell szelídíteni az alsó és felső hatalmakat. Talán ezért szelídek és elégedettek a balinézek, alázat van bennük, tudják, hogy nem rajtuk múlik, mi történik a következő percben. Az áldozati virágkoszorúk egy olyan világ talán utolsó hírmondói, mely még hisz abban, hogy az emberi élet több annál, mint amennyinek látszik. Alattunk és fölöttünk láthatatlan világok nyílnak, melyekkel legalább annyira fontos békében élnünk, mint egymással – írja még a bédekker is.  

A spiritualitás itt valahogy átitatja a létet, mondja Zsófi, akitől idehaza sem állt távol a misztika. 

Még ezer dologról mesélne, de menni kell, rövid az idő, amit itt tölthetnek.