Bús Norbert és párja, Balotay Krisztina évek óta Norvégiá­ban élnek, és hajós túrákat vezetnek a partvidéken. Norbert a kormányos, Krisztina fotós és túravezető is egyben, valamint a helyi orkakutatásban is aktívan részt vesz. Számukra a kinti élet nemcsak a hivatásukat, az anyagi biztonságot és a stresszmentes hétköznapokat jelenti, de kislányuk, Linn Sofie is ott született.
– Mint mindenhol máshol, az itteni életnek is vannak előnyei és hátrányai – mondja Norbert. – Amit nehéz megszokni, az a hosszú tél és az ezzel járó sötétség. Szerencsére a munkánkból adódóan így is napi több órát töltünk a friss levegőn, aktívan, és nem beltérben, irodában ülünk. A sötét napokat pedig ellensúlyozza a májustól augusztusig tartó folyamatos világosság.­ Az emberek is merőben mások, mint mi, magyarok. Általában véve pozitív a norvégok életszemlélete, fontos szempont persze, hogy nem kell aggódniuk a mindennapi megélhetés miatt, ráadásul a szociális rendszerben is maximálisan megbízhatnak, ez pedig nagy segítség, ha baj van. Csak hogy egy példát említsek, amikor 2020-ban a Covid következtében visszaesett a turizmus, segélyt kaptunk, így szinte meg sem éreztük a jövedelemkimaradást, de akkor sem kellett éveket várnom, amikor csípőprotézis-műtétre készültem, akkor történt a beavatkozás, amikorra időpontot kértem.

A palackorrú barát

Norbert Budapest egyik külső kerületében nőtt fel egykeként egy családi házban.
– Bár gyerekként is szerettem a természetet, húszéves koromig nem nagyon volt elképzelésem róla, mivel is szeretnék igazán foglalkozni – emlékszik vissza a kezdetekre. – Érettségi után édesapám unszolására főiskolára mentem. Mivel a tinédzseréveim nagy részét a bulizás töltötte ki, vendéglátó és szálloda szakot választottam. De nem fogott meg a dolog, ráadásul akkoriban voltak a szüleim válófélben, amit eléggé megsínylettem. Végül a szülőházamban maradtam édesapámmal és az akkori partnerével. Úgy éreztem magam, hogy mostohagyerek lettem a saját otthonomban. Ettől kezdve elvágyódtam, külföldre szerettem volna menni, de ez nehezen volt megoldható, amíg tanultam.
Norbert életébe az hozott gyökeres változást, amikor édesapja – hogy fiához kicsit közelebb kerüljön – befizette kettőjüket egy alapfokú búvártanfolyamra. Letették a vizsgát, el is jártak búvárkodni Horvátországba. Így ismerkedett meg Norbert közelebbről a tenger világával, amely azonnal magával ragadta. A búváriskolában, ahol levizsgázott, az oktatói tanfolyamot is volt lehetősége elvégezni, annak azonban borsos árat szabtak. Szerencséjére meg tudott állapodni az iskola vezetőjével, hogy oktatásokon közreműködő segítőként ledolgozza az összeget. Ez főiskola és munka mellett két évbe telt, de 2004 tavaszára meglett az oktatói vizsgája, azon a nyáron pedig a főiskolai diplomája is, a szakdolgozatát búvár­turizmusból írta.
– Az államvizsga után pár nappal már úton voltam Horvátországba nyári munkára mint oktató, arra a búvárbázisra, ahol a tanfolyamaimat végeztem. Később visszajöttem Budapestre frissdiplomásként állást keresni, egy autókölcsönzőben kaptam munkát, de a búvároktatást sem hagytam abba teljesen. Végül három évvel később, 2007 elején jutottam el Írországba, ott februártól egészen decemberig tudtam oktatóként dolgozni. Nagyon élveztem. Jobban megbecsülték a munkámat és a személyemet, mint itthon valaha. Teljes ellátás mellett fizetést is kaptam, tíz hónap alatt rengeteg tapasztalatra tettem szert, képeztem magam, könyveket olvastam a tengerek élővilágáról, a hajóvezetést is gyakorolhattam, ráadásul személyesen is megismerhettem Fungie-t,­­ a palackorrú delfint, aki sokáig Dingle partjainál élt.

A Karib-tengerről az Északi-tengerre

Norbert két írországi szezon után szerette volna még felfedezni a világ más részeit mint búvároktató, így egy olyan szállodahajón vállalt munkát, amely egész évben a Karib-tengeren járt. Itt töltötte be a harmincadik életévét is. Ekkor már úgy érezte, lassan ideje megállapodni és családot alapítani, így felmondott a hajón. Bár visszatért Magyarországra, ennyi külföldi tapasztalat után, bármennyire igyekezett is, nem sikerült visszazökkennie a hazai kerékvágásba.
– 2013 októberében egy barátom tanácsára elindultam Norvé­giába. Annyi holmit vittem magammal, amennyi egy személyautóba belefért. Semmi nem várt itt, de szerencsémre egy búvárbázis tulajdonosa próbamunkát ajánlott télire, igaz, fizetés nélkül. Volt egy tizenhat emberre tervezett hajója kétfős kabinokkal, egyhetes orka­néző és sznorkelező szafarikat szervezett rajta. Pont akkor készültek felhajózni Tromsø-be a téli bálnaszezonra. Ezen a hajón kezdtem a norvégiai­ pályafutásomat mint mindenes. Legfőképpen a konyhai kisegítő, takarító, vendégeket beöltöztető személyzet tagja voltam. Lement a téli szezon, nagyon megtetszett a környezet, ráadásul tavasztól a bázison adódott búvármunka. Itt aztán mindenféle dolgom volt az eddigieken túl: ácsolás, a tengerből kihalászott horgony festése, gerendacipelés, halfilé-vákuumozás. Cserébe azonban szállást, teljes ellátást és valamennyi fizetést kaptam, és ami a legfontosabb, norvég adószámot.

Overall és síszemüveg

Norbert és Krisztina Norvégiában találkoztak, egy közös barátjuk ­mutatta be őket egymásnak, akkor, amikor a lány jól fizető pénzügyi állását adta fel itthon, hogy megvalósítsa gyermekkori álmát, és orkákkal dolgozhasson. Egy hajóra kerültek, azóta elválaszthatatlanok. Ahogy mondják, a téli bálnaszezon hivatalosan november 1-jén kezdődik, mert a sokéves tapasztalat szerint addigra már nagy valószínűséggel megérkeznek a fjordba a cetfélék fő táplálékukat, a heringet követve. November 1-től január 31-ig, ha az időjárás is engedi, mindennap kihajóznak, a karácsonyi ünnepek alatt sem állnak le, hiszen itt a téli szezon a legfelkapottabb.
– A fő attrakció a kardszárnyú delfin, ezek az állatok az év nagy részét a nyílt óceánon töltik, de télire bevonulnak a védettebb fjordokba – magyarázza Norbert. – Százával érkeznek, mellettük a második leg­gyakoribb a hosszúszárnyú bálna és a barázdás bálna. Mindhárom faj a heringvonulást követi. A napjaink ilyenkor majdnem ugyanúgy telnek. Ha kell, havat lapátolunk a hajóról, előkészítjük az öltözőt a vendégeknek. Amikor megérkeznek, segítünk nekik jó melegen beöltözni a tőlünk kapott tengeri hajós overallokba és gumicsizmákba. Kétujjas kesztyűt, mentőmellényt és síszemüveget is fel kell venniük. Ha ez mind megvan, irány a hajó és a kaland! Általában három órát vagyunk kint a vízen, ebből, ha szerencsénk van, két és fél óra az aktív bálnales.
Norbert szerint ebben a hivatásban a legjobb a megszámlálhatatlan izgalmas kihajózás. Az egyik ilyen emléke még kezdő korából származik, azelőttről, hogy a hatóságok végleg megtiltották volna a kisebb csónakoknak, hogy közel menjenek a munkában lévő méretes halászhajókhoz. Norberték a motorcsónakról nézték, hogyan húz ki a legénység több száz tonna heringet a vízből. Az orkák százával vették őket körbe, és a hosszúszárnyú bálnák is odajöttek, hogy a kiszabaduló, kába halakat megkaparintsák. Pezsgett a víz, ahogy a hajók körül felbukkantak a többtonnás cetek nagyokat kilélegezve. A sötét vízben mint a csillagok, úgy ragyogtak a lehullott heringpikkelyek. A sirályok ezrével köröztek, és eszelősen vijjogva próbálták magukhoz ragadni a zsákmányt, közben az északi téli táj rózsaszínben pompázott mögöttük.