Már négy napja voltunk Portóban, amikor először felhívtál: „hiányzol” – mondtad, minden meggyőződés nélkül. Mégis felragyogtam, mint a csehszlovák karácsonyi égősor. „Tényleg?!” – lihegtem kérdőn a telefonba. „Télleg” – nyugtáztad, olyan hangon, mintha azt kérdeztem volna: feladtad a rezsicsekkeket?
Képtelen voltam kellő figyelmet szentelni a valóságnak, a portói éjszakában felsötétlő, brazil származású, bronzszínű, szobortestű macsóknak, akik legalább annyira megittasultak sápadt európaiságunktól, mint mi a sűrű, édes, vörös portóitól, amire vendégeik voltunk. De a testem is egyfolytában érted ordítozott, álmomban vígan kufircoltunk. Rendszeresen a levegőt kapkodva, heves szívdobogásra ébredtem. Továbbá arra, hogy valami csíp, és viszketek.
– Ez meg mi? – kérdeztem Rozi barátnőmtől.
– Orgazmus, te mázlista – vágta rá.
– Azt tudom – feleltem –, de mi a többi?
Másik barátnőnk, Juli, akivel együtt vágtunk neki karácsony előtt Portugáliának, összeráncolt homlokkal vizsgálta a lábszáramon egyre szaporodó piros foltokat.
– Bolha – mondta ki az ítéletet –, amikor a macskánknak volt, ugyanilyenek voltak végig a lábamon.
– Szerintem meg a viszonzatlan szerelem – szólt ­gúnyosan Rozi. – Hagyd már azt a hülyét!
Épp a véremet szívják, gondoltam. De mivel nagyon fiatal voltam, és vaksi, inkább megsértődtem.
– Hagyjad már, ő élete, ő pasija – szólt Juli, a békeangyal, és szárnyai alá vett. – Ha szerelmes vagy, neked sem lehet észérvekkel jönni.
„Szállj le a vonatról Hegyeshalomnál! Elmegyek érted kocsival, rosszul vagyok a gondolattól, hogy fél ­Európát átbumlizod karácsonykor” – mondtad váratlanul egy igazi hősszerelmes ellentmondást nem tűrő hangján az utolsó portói telefonbeszélgetésünk során.
Az óceán partját megkönnyebbülve hagytam el. Vár a Jézuska, vár a szerelmem, vár a mosógép, amiben kimoshatom az élősködőket a ruháimból. A vonatút hosszú volt, testem minden porcikája eszeveszetten égett. Hatalmas, otthonos bolhafészekké lettem.
– Ez egy jel – mondta Juli, és röhögésben tört ki. Próbáltam vele nevetni, de csak egyre elhatalmasodó, égető szégyent éreztem, mint egy kisgyerek.
Alig vártam, hogy Hegyeshalomra érjünk, és a karjaidba ölelj, szőröstül-bolhástul.
Majd lefújta a fejemet a szél, ahogy a határhoz közeledve kidugtam az ablakon, hogy megláthassam a csíkos sapkádat végre. Nem láttalak sehol. A kör­meim is belelilultak a hirtelen támadó fagyba.
– Megígérte, mindjárt itt lesz – győzködtem a két barátnőmet –, megvárom.
– Le ne szállj! – mondta Rozi, és ijesztően komoly volt a hangja. – Mit csinálsz itt egyedül, ha mégsem jön? Mindjárt szenteste. Már nyakunkon a szent dél.
– A hó miatt késik – győzködtem őket.
Nem mertem elmondani nekik, hogy a mobilod ki van kapcsolva, hiába próbállak hívni.
Oktalan, őrült elszántság vett erőt rajtam.
Nem verhetsz át, szerelmem. Muszáj megvárnom téged itt.