– Már megint? – kérdeztem vissza, mert emlékeim szerint ez már a sokadik karácsony, amire Berni kiskutyát kért.
– Igen, de most kapni is szeretnék. Ki is néztem már az interneten, hogy melyiket. Nézd!
A tény fölött, hogy Berni engedély nélkül nyúlt hozzá a laptopomhoz, nagyvonalúan elsiklottam, hogy a beszélgetés folytatódhasson.
– Te, Berni, ez a kutya pénzbe kerül! – mondtam, ahogy megláttam a hirdetést, mert amikor korábban kutyáról beszélgettünk, akkor megállapodtunk, hogy csakis menhelyről hozunk el egyet.
– Igen, de nem baj, mert arra gondoltam, hogy te meg én elmegyünk és megvesszük most, és az angyaloktól te majd elkéred a pénzt.
Aha. Ismét bebizonyosodott, hogy Berni nagy stratéga. A kisebb ellenállás útját választotta, amikor hozzám jött az ötletével, ugyanis kutyakérdésben én sokkal megengedőbb vagyok. Pontosabban lennék, mert a feleségem az, aki szó szerint keresztbe fekszik a küszöbön a kiskutyának. Azt mondja, hogy kutyaszemekkel fog ránézni, amit ő majd nem bír elviselni, és az egész kutyakérdés az ő nyakába fog szakadni. Hát, van benne valami. A kutyaszemekben mindenképpen.
– Már azt is tudom, mi lesz a neve – folytatta Berni. – Prücsök.
– Nagyon eredeti.
– Miért? Én még egyetlen kutyáról sem hallottam, amit így hívtak volna.
– Talán csak Morzsiból van több… De lehet, hogy tévedek – tettem gyorsan hozzá, amikor megláttam Berni elsötétülő tekintetét. Elvégre mindegy, hogyan hívnak egy nem létező kutyát. – Beszéltem az angyalokkal, és nem akarják ideadni
a pénzt, úgyhogy sajnos nem lesz kiskutya.
– Jaj, Tati, hadd legyen már nekem is valamilyen állatom, minden osztálytársamnak van!
Azt már az okostelefon-vitánál megtanultam, hogy ezzel a „minden osztálytársamnak van” kijelentéssel csínján kell bánni, de nem akartam belemenni egy hasonló konfliktusba.